Sorozatunkban a DVSC legendás, elsősorban cívisvárosi kötődésű, profi pályafutásukat immár maguk mögött tudó labdarúgói előtt kívánunk tisztelegni, akik közül külön is kiemelkednek „aranygenerációnk” kilencvenes években debütált tagjai, de természetesen másokról is megemlékezünk majd. Második kiszemeltünk a Loki legendás balhátvédje, a sok csatát megélt Szatmári Csaba.
A mai napig csak Szacsaként emlegetett bekk 1973. november 2-án született, hol máshol, mint Debrecenben. A foci rejtelmeibe azonban nem itt, hanem a közeli Ebesen vezették be, később a DUSE serdülői között folytatta. (Akkoriban még több futball szakosztállyal működő sportegyesület létezett Debrecenben.) A Loki már ekkor szerette volna saját soraiban tudni az ifjú tehetséget, ám az időközben DMTE-vé keresztelt gárda ragaszkodott hozzá. A DMTE aztán pénzügyi nehézségek okán 1991 nyarán végleg lehúzta a rolót, így emberünk két szezon erejéig Dorogon küzdött a pontokért, még mindig amatőrként.
Első – és egyben egyetlen – profi klubjával, a DVSC-vel 1993 nyarán kötött kontraktust, melyet 15 éven keresztül szolgált hűséggel. (A pontosság kedvéért azért megemlítjük, hogy 2003-ban egy csúnya térdsérülésből való visszatérést elősegítendő kölcsönadtuk fél évre Nyíregyházára. A Szpari akkor is másodosztályú volt, tehát Szacsa soha nem „csalta meg” a Lokit. 16 meccsen lépett pályára Nyíregyen.)
Mikor 2008. decemberében szögre akasztotta a stoplist, elmondhatta, hogy részese volt a DVSC legnagyobb sikereinek. (Nem tiszteletlenségből, de szerencsére ma már ezt nem teheti meg.) Három bajnoki címet, egy ezüstérmet és három bronzérmet szerzett a csapattal. Szintén háromszor volt tagja a kupát, illetve a Szuperkupát elhódító együttesnek, de két alkalommal a teremlabdarúgó-torna végén is örülhetett az elsőségnek. Összesen 295 alkalommal ölthette magára a Loki dresszét az NBI-ben, ezzel az örökranglista harmadik helyét tudhatja magáénak. (Az ebben a szezonban még lehetőséget nem kapó Bernáth Csaba 283-mal negyedik, így karrierje végéig valószínűleg ő még megelőzi.) Tagja volt az 1996-os atlantai keretnek, Nigéria és Brazília ellen pályára is léphetett.
Szacsa mindig a megbízhatóság és a szorgalom, de leginkább a hűség jelképe volt a csapattársak és a szurkolók szemében egyaránt. Történt, hogy 2000-ben, mikor a Dunaferr megnyerte a bajnokságot, nagyon szerették volna leigazolni. A dunaújvárosiak komolyan gondolták a dolgot, tárgyalni is eljöttek, s komoly fizetést kínáltak. Nálunk viszont akkoriban súlyos anyagi gondok merültek fel a klubbal kapcsolatban, nagy volt a bizonytalanság. Garamvölgyi Lajos, akkori edzőnk azonban addig győzködte Csabát, míg végül maradt, annak ellenére, hogy ez lett volna a legnagyobb lehetősége arra, hogy a nemzetközi kupaselejtezők során felkeltse egy külföldi egyesület érdeklődését, és hazánk határain kívül is szerencsét próbáljon. Talán ezért, talán nem, de tény, hogy Szacsa soha nem játszott külföldi kötelékben.
Bár a posztja mindig is bal oldali védő volt, a klasszikus értelemben nem minősült annak. Mindig is szerette a szélen történő felfutásokat, gyakran kapcsolódott be a támadásokba, s bár gólt csupán kilencet jegyzett, az előkészítésben mindig élen járt. Rendszerint remekül tekerte középre a labdákat, vagy indított pontosan még a saját térfeléről a csatárok felé. Bizonyíték gyanánt álljon itt most gólpasszos meccseinek két, talán legékesebb példája.
Az évek múlásával aztán már kezdték cserbenhagyni ízületei, nehezére esett az állandó küzdelem a csapatba kerülésért, frissessége sem volt már a régi, így 20 évnyi futball után úgy döntött, ami nem megy, nem kell erőltetni. 2008. decemberében, 35 évesen – Sándor Tamással egy időben – visszavonult a profi sporttól, azóta több alacsonyabb osztályban szereplő gárdánál is megfordult. Először Tiszaújvárosban töltött fél évet, aztán Püspökladányban és Bárándon egy-egy esztendőt, idéntől pedig ismét Ebesen rúgja a bőrt. A Lokitól sem szakadt el, jelenleg az U 13-as korosztály edzője.
