Három verziót tudok elképzelni a Szuperkupához való hozzáálláshoz. Az első, hogy a versenyszabályzat minősítését mellőzve a felkészülés csúcspontjának lett beállítva – ahol nem számít az eredmény, és így az elrontott főpróba elvéből következik a csütörtöki premier elsöprő sikeressége -, mivel itt a tudatalattit nem kell győzködni, hogy tét-, nem pedig barátságos meccs. A második, hogy a magyar labdarúgás szelleme mindig megihlet valakit, valakiket, akik előállnak sértődött szólamaikkal, vagy éppen olyasmihez fognak, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy képesek. Na, szóval ezen röhögtünk három napig, és nyakunkra szakadt a mérkőzés. A harmadik, legegyszerűbb és egy csodálatosan boldog, teltházas világban elhihető kijelentés, hogy „ó, igen, ez valójában tétmeccs”.
Nyugtatom magam az első verzióval, mert még az tűnik a legkevésbé lehangolónak, bár kérdés, hogy mennyire is szép, és persze van-e igazságtartalma. Bár az utóbbit kétlem.
Nem tudom érezni a Szuperkupa presztízsét, tétjét, egyrészt korán van – időben felkészülés, szabályzatban szezon -, adódik ez az itthoni különlegességből. Másrészt a döntő súlyát nem adja meg egy olyan fokú érdektelenség, mint a tíz évvel ezelőtti magyar-észt meccsen.
Még az első ráhatás része az is, hogy csütörtökre ez a csapat személyi összetételét tekintve nem, vagy csak minimálisan fog változni. A pótlás és a biztosítás szoros kapcsolata miatt legalább három új játékos pályára is fog lépni Norvégiában. Mi más lehetne a cél szűk egy héttel az Európa Liga meccs előtt, mint a meg-, illetve összeszokás kérdése? Ez is inkább a felkészülés jelleget erősíti.
A tényt, hogy leszerepeltünk tegnap, viszont nem magyarázza. Mert ha mégis abból a feltevésből indulunk ki, hogy ez egy tétmérkőzés volt – mint valójában az is, de minden mást tekintve nem -, akkor a felkészülés vége nem a szezonkezdetre lett igazítva. Talán egy döntő érv abban a dilemmában, hogy ez a kilencven perc milyen státuszba is helyezhető, a Győr sem tegnapra időzített. Az első harminc perc tette bizonyossá, hogy a mérkőzés típusa és tartalma egymásnak ellentmondóak.
A csapat tengelye mentén a négy teljesen új játékos soknak bizonyult, még úgyis, hogy két labdaszerzővel támogatta meg a középpályát, valamint a védekezést Kondás Elemér, de ez nem hibapont, ők lesznek a kezdők a jövőben, játszaniuk kell. A visszaállás, a terület átengedése egy ebben a fejlődési fázisban lévő csapatnál szükséges, főleg, hogy a támadórészleg összeszokottsága nem lehetett probléma. Ez, mint legerősebb – vagy előzetesen annak tartott – sor, becsődölt. Még nem szoktunk le az Adamo-függőségről, pedig vártam egy újra erőre kapó szélső játékot, amelyben az éknek nem a félpálya közeléből indulva, hanem a kapu előteréből kell gólt szereznie. A Bódi-Selim-Szakály trió nem mutatta ezt. Egyszer igen, a kényszerítőnél.
A győri gól – amely olyan szituáció, hogy bármi történik is, az az ellenfélhez pattan – után váltani kellett, a nyíltabb és előrébb vont játékra még nem volt, illetve nem elég erős a védelem. A szünet, a csere nem változtatott annyit, amennyire szükség lett volna, és hatvan perc után a felkészülési mérkőzésekre jellemző tempóvisszaesést láthattuk – igen, az a kevés is lejjebb ment -, amely a nyári alapozás velejárója.
És az a harminc perc persze nem múlhatott el történés mentesen. Elnyújtott szempillantás, fújtatás, és elfogadtuk. Ez van. Nem érzek tragédiát, a vereség ténye szomorú, de az újak tetszettek – már ha három gól ellenére ki lehet ezt jelenti (meg is tettem), hiszen védekező játékosokról van szó -, inkább a támadók teljesítményét nézem rossz és aggódó szemmel.
Az ágy sem alkalmas fekvésre, ha nincs benne matrac, vagy hát igen, csak igen kényelmetlen. A keret, a váz megvan, de a végső, tökéletes eredményért egy lényeges elem hiányzik. A matrac.
Értékelés
Kapu
Tavasszal mindig a biztos, megnyugtató pontként emlegettem, és Pista renoméján a Szuperkupa kilencven perce sem változtatott. Csak az a felpörgött labda sikerült rendkívül csúnyára.
Védelem
Szinkronúszásban sem szerencsés, ha az egyikük úgy mozog a vízben, hogy már-már eggyé válik vele, míg a másikuk egy fuldokló tehénre hasonlít. A hátsó négyesben Korhut erős pont volt azáltal, hogy Vargát többször megállította, Nagy viszont kóricált befelé is, elölre is, Andric trükközött is vele rendesen. A belső kettőst, egyénenként és nem párosként kell nézni, mivel nem volt adott az egymáshoz szokás lehetősége. Amúgy is Mészáros felépülésével csak egy lyukat kell betölteni. Morozov csendben, láthatatlanul, de elegánsan védekezik, nem esik pánikba. Brkovic a kapu előtt – pontrúgásoknál – a legegyszerűbbet választja, elrúgja messzire a labdát. Az észtre szavaznék inkább.
Középpálya
A Damahou-Zsidai kettős erős lesz, ebben biztos vagyok, hogy csütörtökre-e, abban már nem. Selim Bouadla egy harmadrangú sci-fi filmnek arra a szereplőjére hasonlított, akinek tudata a műremek tetőpontján egy idegen technológián alapuló komputerben reked, és csak néha képes egy elmosódott hologram képében megmutatni magát. Bódi a többiek fölött volt. Szakálynak a kényszerítője volt a nulladik fázis az első félidő egyik normális akciójában. Cseréje az eltűnésével, kisebb sérüléssel, vagy esetleg mással magyarázandó? Kulcsár és Ferenczi sem tudtak már segíteni.
Csatársor
Egy ember is alkothat sort. Én is szoktam a postán. De ez amolyan láthatatlan sor volt, Rejtő Jenő-féle, csak légió nélkül. Sidibe nem Coulibaly, és többet nem fogom hasonlítani egyik csatárt sem Adamóhoz. Pölöskey egy meglódulása rémlik, bejátszhatta volna Bouadlának a labdát, de addig tologatta, amíg egy védő bedobásra pöckölte.
(A képek forrása: dvsc.hu)
