Esélyesként utaztunk Albániába, ám csúnyán megégettük magunkat, s ha nincs Novakovics, akkor bizony megszégyenítve érünk haza. Nem voltunk jobbak egyénileg, nem múltuk felül őket csapatként, nem futottunk, nem passzoltunk. Egész egyszerűen nem futballoztunk, csak asszisztáltunk a Skenderbeu fanatikusainak népünnepélyéhez. Érthetetlen leblokkolás, passió Szkander bég szellemének árnyékában.
Szó sincs arról, hogy az APOEL által bemutatott gyalázás megismétlését vártuk volna. S még csak nem is azért áll sírásra a szánk, mert nem nyertünk. A mutatott játék sikeredett vérlázítóra, tulajdonképpen lejárattuk magunkat. Aki tartott tőlünk, az a találkozót követően gúnyosan kacagott beszariságán. Ismerjük persze az agyonismételt frázisokat arról, hogy ma már nincs könnyű ellenfél. De ez lufi, nem indok, nem érv. Az alárendelt szerepre, a tanácstalanságra, a megdöbbentő esetlegességre nincs mentség.
Akármi is zajlott felkészülés címszó alatt, a tegnapi Loki nem állt készen a mérkőzésre. Nem lett felépítve a játék, ingatag volt a taktika, s nem készültünk fel minimális mértékben sem alternatív eshetőségekre. Minden fogadkozás dacára, egyetlen cél lebegett a szemünk előtt, megúszni kapott gól nélkül. Stanislav Levy ellenben nagyszerűen kihegyezte csapatát az összecsapásra. A Skenderbeu mindvégig élesebb, lendületesebb, veszélyesebb tudott lenni. Ügyesen játszották meg a széleket, jól indultak be a résekbe, minden szituációban gyorsabban reagáltak. Tehetetlenségünket látva pedig egyre elszántabbá, magabiztosabbá váltak az idő múlásával. Nálunk viszont hiányzott az összhang, az elképzelés, a gyilkos futómennyiség. Rendezetlenül védekeztünk, nem tartottuk meg a labdákat, nem tudtuk bejátszani az üres területeket. Szakály visszaszorítva a tizenhatosunk előterébe, rendkívül mélyről próbálta szervezni a támadásainkat. A középpálya és a csatárduó távol került egymástól, laposan nem is igazán lehetett játékba hozni a légüres térben mozgó Coulibalyt. Már a Videoton elleni meccs után is felhívtuk rá a figyelmet, hogy roppant döcögősen megyünk át védekezésből támadásba. Nincs összehangolva a csapatrészek mozgása, nincsenek helyükön a puzzle darabkák. Ez pedig a formába hozás művészetének totális kudarca.
A gárda tavalyi menetelésének alappillérei repedeztek meg, semmit nem sikerült felmutatni az erényeinkből. Tempókülönbséget vártunk a javunkra, ehhez képest még halvány játéktudásbeli fölény sem mutatkozott. Sőt, többnyire egyénileg is alulmaradtunk a párharcokban. Nagy becsben tartott belső védőinket gond nélkül bőrözték be a noname albán játékosok, értékelhető Bódi vagy Rezes által meghúzott cselre, fineszre ellenben alig emlékszem. Semmi nem utalt arra, hogy mi vagyunk a jobb csapat. A játék minden elemében alulmaradtunk. Fikarcnyi esélyünk sem nyílt arra, hogy jó eredményt érjünk el.
A találkozó kimondottan rémálomszerűen kezdődött, majd valamelyest felocsúdtunk, de a kezdeményezést nem sikerült magunkhoz ragadni. Elvétve, tétova módon jutottunk el a kapu elé, komoly lehetőséget nem alakítottunk ki. Lődöztük a játékszert Coulibaly irányába, bízva benne, hogy minél többször kiverekszi magát két-három védő gyűrűjéből, vagy legalább kiharcol egy szabadot, amiből akármi is kisülhet. A játékosaink arra a tinédzserre emlékeztettek, aki duzzadó önbizalommal, vagányul indul neki az ugrótoronynak, ám a tetejére érve egy csapásra inába száll a bátorsága, s ijedten toporzékolni kezd. Kondás Elemér a lyukas, indiszponált középpályát látva dilemma elé került. Növelni a veszélyességi faktort, amihez viszont több labdát kell szerezni, s megfékezni az ellenfél kontráit. Egyenlíteni is akart, de még inkább szerette volna elkerülni az újabb gólt. Ezért hozta be Ramost, ami jó döntésnek bizonyult, bár mi inkább Rezest hívtuk volna le. A magas, jól fejelő védő beküldése pedig nem más, mint elkeseredett kísérlet a veszett fejsze nyelének megragadására.
A magyar labdarúgás történetének modern kori toposza, a pénzhiány és az infrastrukturális elmaradottság emlegetése. Most egy porfészekbe sodort a sorsolás szeszélye. Kétség sem férhet hozzá, hogy a Skenderbeu még a miénknél is szerényebb körülmények között kényszerül dolgozni. Ennek ellenére Novakovics bravúrjain múlt, hogy ne dőljön el máris a továbbjutás kérdése. Ezen kellene elgondolkodni, mert bár ki lehet kapni, de nem így… Nincs mese, a visszavágón radikális fordulat szükséges.
(A képek forrása: dvsc.hu)
