Még száznyolcvan perccel a hátunk mögött sem írom le, hogy alaptalan volt a Vasas-félelmem. Pedig megtenném, karistolnám oda, ahova csak lehet. Fába, kőbe, mindenbe, hogy lássátok, tévedtem, a csapat hengerel. Újra.
De nem tudnám teljes meggyőződéssel állítani. Dacára a hatnak. Tizenháromnak, ha a bajnoki gólokat is beszámítjuk. Ráadásul ezek közül nem egy gól olyan volt, mint a piros ruhás nő az utcán. Nem tudod, nem nézni. Nem tudod, nem csodálni. Bámulod, csorog a nyálad, más nem érdekel, de azon a területen – amit ilyenkor kizársz, mivel csak arra az egyre összpontosítasz – történik valami. És az nagyon fog fájni.
A holttérben mindig zajlanak az események. Felerősödve, végzetesen. Nincs veszélyérzet, amíg a látókörbe nem kerül, és az első gondolat kikerülhetetlen: ez most hogyan? A váratlanság hatására vagy megmarad a mozgás folytonossága, vagy azonnali reakció történik.
Az unalmas, a kötelező, a felesleges, a mindenkit csak zavaró visszavágó típusa volt ez a mérkőzés. Legalább nem kellett rettegnem három hétig. Adva volt egy átváltozott Vasas – mindkét meccset beleértve -, amely képes akadémistákkal a feljutásért küzdeni, illetve az elődöntő előtt és alatt a fináléba jutásért. A visszavágó esélytelensége ellenére azt a könnyed, támadó és cselezésre mindig kész, ám sokat hibázó és rontó stílust mutatták be, amely minden csapatnál, minden pályán jellemzi az utánpótlásból a felnőtt csapathoz kerülőket. Jellemezhetett volna minket valami hasonló, leszámítva a hibákat, hiszen a nevek mögött tapasztalat van. De nem.
Verpecz – Ludánszki, Simac, Szűcs, Engel – Bódi, Spitzmüller, Czvitkovics, Lucas – Sidibe, Pölöskey
Erősített kezdő a mindig elérhető tartalékokkal. Ők az évtizedes baracklekvárok a spájz legfelső polcán, akik az örökkévalóságig várnak, de már a sorsuk akkor megpecsételődött, amikor valamelyik becsületesen befőző ősháziasszony a hátsó sorba rakta őket. Amikor pedig előveszik őket, már olyan kemények, hogy a piskótát sem lehet velük megkenni, sőt az üvegből se lehet kiszedni. És úgy tűnik, hogy ezt ők is tudják. Inkább az üveg. Most már örökké.
Egy elbliccelt első félidő eredménye, hogy a visszapillantóban felbukkant a védelem gyengesége, értve ezt erre a meccsre és általánosságban is. A dekoncentrált Mészit nem tudja váltani az asszisztot jegyző ellenfél mögött nyulambulam uraság módjára ugráló Simac. Súlyos probléma ez. Coulibaly bejön, eldönti, nagy király, de itt se stimmel valami.
A góllövés megy – ha van egy állandó elem. A védekezés, a védelem megroppant, az omladozó kőfalat náddal helyettesítjük, a réseket szalmával tömjük be. A diósgyőri mérkőzés volt a negatív csúcs, a középpálya a két csatár letámadásához nem ért fel, közvetlenül a védősor előtt álltak, nem húztak fel egy elővonalat. Egy gyengülési folyamatot bemutató védelemmel megyünk a hajrára, valamint találkozunk a Győrrel a döntőben.
És ez a kupa nekünk nagyon fontos. Ez maradt, ez most a világmindenség. Kilencven percnyi – vagy több – élet, megismétlődhet a tavalyi góleső, ha már mindkét védelem az ementáli formációt alkalmazza. Ilyenkor nem fog. Elég lesz egy Bouadla-bomba.
Te fogod lőni
Értékelés
Kapu
Verpecz ott volt a kapuban, az a gól okos, pontos volt. A rutinvédéseket hozta, fogott lövést és szabadrúgást. Jó, hogy nem kell aggódva tekinteni a kapura.
Védelem
Ez a sor nyugtalanító. Alternatíva nincs, mert az esélyt jelentő kötelet nem tudják megragadni. Máté az egyetlen, aki most biztos pontot jelent, Mészi és Simac alulmúlják önmagukat és egymást. Engel gyors, bár egy kicsit az újoncokra jellemző kapkodó stílust mutatja. Egy kis nyugalom, talán kölcsön, és Misi kettő. Ha az a görcs azt jelentette, hogy csak hatvan percet bírt, na, az óriási baj. De biztosan nem.
Középpálya
Bódi és Cicó emelendő ki. Utóbbi a vezérszerepét próbálja magához rángatni, nincs már messze, jönnek azok a bizonyos passzok. Ha bajnokikon kezdő, akkor Ramos nem elegendő mellé, Selim is kell. Lucas hét percet töltött a pályán a második félidőben. Nos, ez azt jelenti, hogy körülbelül a bíró sípszava után négy-öt perccel eldőlt, hogy lejön. Az értethetetlen cserék első helyezettje. Képes volt ilyen fikarcnyi idő alatt kevesebbet mutatni, mint negyvenöt perc alatt? Ferenczi és Slimane kellenek a kezdő közelébe. Utóbbi nem csak külsőre hasonlít a tesóra, talán egy kicsit lassabb. Mentalitás, technika, futómennyiség azonos.
Csatársor
Coulibaly-függőség. És ezt már nagyon unom.
(A képek forrása: dvsc.hu)
