Vasárnap Kispesten voltam. Alapvetően ez nem is lenne így furcsa első hallásra, illetve olvasásra, hiszen bajnoki meccse volt a Bozsik-stadionban a Lokinak, amin – mint szurkolónak – ott a helyem. Már hetekkel ezelőtt tudtam, hogy ott leszek a mérkőzésen, kint a helyszínen szoríthatok kedvenc csapatomnak. Ez mindig feldob, gyermeki izgatottsággal várom a meccsnapot, csakhogy egy furcsa, kellemetlen érzés kerített hatalmába, mikor eldőlt, hogy május huszadikán Kispesten töltöm a késő délutánt.
Már az újpesti mérkőzés előtt véglegessé vált a Honvéd elleni helyszíni meccsnézés, hiszen keresztapám ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjünk. Csak éppen nem úgy, ahogy én gondoltam, hiszen a jegyek nem a vendégszektorba, hanem a hazai tribünre szóltak. Ez ám a hideg zuhany. Nem volt mit tenni, menni kellett. Mentem is, vasárnap elevickéltem a Határ útig, majd a negyvenkettes villamossal végigzötykölődve az Ady Endre úton érkeztem meg a stadionig. Furcsa érzés volt, a Kispest szurkolók közt a villamoson is azon járt az eszem, hogy nem lesz ez így jó. Hogyan fogok örülni a góloknak? Mellettem meg bajnokverésről énekelnek…
Az egyik látásakadályozó tényező
A stadion bejáratánál gyülekeztek a hazai szurkolók, de inkább úgy tűnt, mintha valamiféle majális lenne. Gyerekek és szülők zsibongtak, cseverésztek és nevetgéltek. A főlelátó dettó ugyanez, a meccshangulatot egy ember próbálta megteremteni, de senki sem hederített rá, nem is tűnt úgy, mintha máskor csak egy kicsit is foglalkoznának vele. Mindegy is, a lényeg, hogy volt hot dog és sör. Ez kell a népnek, a foci meg csak hab a tortán. Elfoglaltam a helyemet a lelátón, amely szépen ki lett pofozva, bár a szék kényelmetlen és vannak kilátást akadályozó tényezők is. Észre se vettem, a majális közepette kitört a futballmeccs (kicsit átdolgozva a mondást). Mármint valami valahol biztos kitört, de a futball a pályán nem igazán. A játékosok is csatlakoztak a vasárnap délutáni napozós hangulathoz, kicsit lötyögtek jobbra, kicsit lötyögtek balra, aztán elrúgták a labdát. A probléma ott kezdődik, hogy a Honvéd többre nem volt képes, bár egy-két helyzetecskénél kiváltották a nézőseregből a „nnaaaa!” általános reakciót. Aztán jött Rezes Laci, bizony jött. Laci te, hallod-e? Miért nem vagy képes többször ilyenre? Szerencsére megtapsolhattam a gólt, hiszen a kispestiek is – habár gúnyosan – ugyanezt tették, egyébként is olyan tekintettel néztem körbe, mint ahogy Rezes a gólja után.
A hazai szurkolók se gondolták komolyan, hogy itt megverik a bajnokot. Ők valószínűleg másban bíztak, többet vártak volna a saját csapatuk oldaláról. Nem érdekelte őket a Loki, se a gólunk. Folytatódott a majális a szünetben is, sőt még a második félidő elején is. Jobban hasonlított a tribün egy gyermekmegőrzőre, mint egy szurkolókkal teli lelátóra, talán ezért is volt családi szektor a neve annak a résznek. A második félidőben se akartunk nagyon focizni, túl akartunk lenni az összecsapáson, nekünk teher volt. Ilyen visszafogott teljesítményt az aktuális első csapat jó részétől régen láttam. Annyit adtak ki magukból, amennyit kellett. Ez a teljesítmény elég volt ahhoz, hogy három gyönyörű gólt is láthassunk. Selim mindkettőben benne volt, először ismét egy szabadrúgásgóllal kápráztatott el minket, majd labdszerzése és pontos passza után kihagyhatatlan ziccerbe hozta Adamót. Büszke vagyok magamra, hogy ezekre tévés ismétlés nélkül is emlékszem, pedig nem szokásom. Ez is mutatja, hogy milyen csodás gólok voltak.
A kispesti lelkesedést – vagy inkább gúnyolódást – dicsérendő, hogy a „főszurkoló” még a kilencvenedik percben is az „egyenlíteni!” csatakiáltással bíztatta övéit. A meccs végén sajnáltam, hogy nem lehettem részese a játékosokkal való közös ünneplésnek. Örültem, hogy nyertünk. Habár a hazai szektorból távoztam, én vigyorogtam, mint a tejbetök, ellentétben a kispestiekkel. Furcsa érzés volt így szorítani a csapatomnak, a jövőben minimalizálom az ilyenfajta „szurkolást” és visszatérek a jól bevált módszerhez.
