Az elmúlt két hónap – június tizennyolcadikán kezdtük a felkészülést – alatt oly sok minden történt, illetve úgy alakultak a dolgok, hogy nehéz szavak, vagyis elmélkedés nélkül elmenni mellettük. A tavalyi szezon is bővelkedett érdekes és izgalmas momentumokban, de a nemzetközi kupa hiánya miatt nem volt igazi tolvajtempó. Ellentétben a mostani időszakkal, amelynek minden percében rejlett valamilyen fontosságú esemény, és ezek még véletlenül sem hagytak időt az unatkozásra. Vélt vagy valós hibák, sérülések, játékosok és mérkőzések a vizsgálódás tárgyai.
Az idény kezdődött azzal, hogy Selim Bouadla már a felkészülés elején kidőlt részleges oldalszalag-szakadás miatt. Ennél nagyobb érvágás nem is érhetett minket, szó szerint sokkoló volt. Aztán következett Albániában az a pocsék valami, majd ennek kijavítása itthon, illetve Novakovics sérülése. Fehéroroszországi reménysugár, a szent cél érdekében való beáldozás, majd a valóságba való visszazökkenés. Az álomkép úgy foszlott szét, mint a rosszul szőtt vászon. Máté sérülésénél villant fel az az apró gondolat, hogy ez már pechszéria. Ez az időszak mindig eljön, csak éppen minden esetben rosszkor.
A sérülésekkel nem lehet mit kezdeni, benne van a pakliban. Az eltiltások is, csak éppen itt más tényezők is vannak, például a fegyelmezetlenségekért kapott sárga lapok. Be nem állt a szánk a Bajnokok Ligája selejtezőinek során, pofáztunk, mint a néma, aki most nyerte vissza a beszédkészségét. Sok-sok éve az első edzésen nem azt mondták, hogy annak az úriembernek, aki nem azonosítható be egyik fél játékosának sem, mindig igaza van? Na, jó, nem biztos, hogy az első edzésen volt erről szó, de az első tíz valamelyikén csak elhangzott. A különböző okok miatt kihullott játékosok mutattak rá akaratukon kívül, hogy nincs kit bevetni. Mármint, aki méltóképpen tudná pótolni a kiesőt. Ennek a hátránya mutatkozott meg az albánok elleni első, majd a fehéroroszok elleni második meccsen. Először a turbót, azután a motort is ki kellett venni. Ezek nélkül előre jutni pedig képtelenség.
Tulajdonképpen az előző szezont tizenegy játékossal játszottuk végig, plusz a néhány beugró, illetve az állandó cserék. A hosszabb sérülések – amely persze elég relatív, mert egy-két játékos esetében az egy meccses hiányzás is jelentős –, eltiltások oly csekély számmal jelentkeztek tavaly, hogy a múlt ködébe vesznek. Ilyen esetben, amikor még az eredmények is minden képzeletet felülmúlóan alakulnak, a sokat megrágott és kiköpött „Győztes csapaton ne változtass!” elvet kell alkalmazni. Tiszta sor, de a jelen helyzetben és 2012 augusztusában ebben látjuk a hibát. Persze ez nem mentegetőzés a kiesésre, annak oka egyszerűbb, az ellenfél jobb volt. Vitathatatlan, hogy kevés játékossal vágtunk neki a selejtezőnek és a bajnokságnak, pontosabban kevés a bajnokságból felfelé kilógó, nemzetközi szinten jól teljesítő játékossal.
Igazolások terén a korlátok régóta ismertek, főleg egy magyar klub számára. Mozgásterünk annyi volt, illetve van, mint a halaknak a konzervdobozban. Sidibe és Slimane leigazolásának örültünk, mint majom a farkának, de míg előbbi azonnal bevethető volt, addig az utóbbi inkább DEAC-os igazolásnak tekinthető, tehát egy embert igazoltunk Polekszicsen kívül. Persze hírmorzsák jöttek innen-onnan a próbálkozásokról, de Magyarországról igazolni szinte lehetetlen. Radót például szívesen látnánk, de ez csak álom marad valószínűleg, ismerve Kovács átigazolási díját. A játékosoknál többféle indok is előfordulhat, irreális pénzt kérnek érte, riválishoz nem engedik el, rossz szögből süt a Nap, stb. Mindenesetre Mohl leigazolása kitűnő ötlet volt, habár ő most vészpótló, de kell a konkurencia minden posztra. Visszakanyarodva az előbbi problémához, Farkas Balázs addig várt a lehetőségére, amíg ismét lesérült. Az ő esete hordozza magában a legnagyobb kérdőjelet, okosat mondani mi sem tudunk. Stevo Nikolicsot kölcsönadtuk, jobb is ez, mert Kaposváron látszott, hogy teljesen leépült, egy épkézláb megmozdulása sem volt.
A kerettel kapcsolatban eddig azt hallottuk, hogy „hosszú” a cserepad, e kijelentés előtt érthetetlenül álltunk és állunk. Ez egyszerűen nem igaz, somogyországi kirándulásunkon ki is derült az igazság. A keret mennyiségi, nem minőségi. Azokra nincs szükség, akik az elmúlt pár évben egy szezonnyi bajnokit se tudnak felmutatni. Felesleges pénzkidobás, ha csak a klubnál adott minimális fizetést vesszük alapul – kétszázezer forint –, akkor öt-hat játékosnál ez már jelentősebb összeg éves szinten. A gyakori nemzetközi kupaszereplést kiharcoló csapatoknál se dolgoznak harminc főn fölüli keretből. Emiatt az ificsapatokból kikerülők beillesztése, bemutatkozása is elhúzódik két, három vagy akár több évet is. Esetleg elkallódik egy olyan játékos, mint Máté János – pontos mikéntjét nem tudjuk –, aki végül Felcsúton kötött ki, majd a Ferencvárosban mutatkozott be az NBI-ben. Távol van még attól, hogy hatalmas hibának véljük elengedését, pedig mióta várunk már egy igazi debreceni csatárra. Reméljük, majd Szécsi vagy Csorba – inkább mindkettő – betölti ezt a tátongó űrt.
Nagy reményekkel indultunk neki az előttünk álló kihívások hegyének júniusban, végül visszakergettek minket a realitások mezejére. Azonban áll még előttünk nehéz feladat, egy óriási gombóc, amelyet valahogy le kell nyomni a torkunkon. Az Európa Liga is ugyanolyan fontos számunkra, mint a Bajnokok Ligája. Remélhetőleg egy-két utolsó pillanatos igazolással, ősszel pedig több rotációval kialakítunk egy huszonöt fős minőségi keretet, amely jövőre nagyobb sansszal pályázik az álom újbóli megvalósítására.
(A kép forrása: dvsc.hu)
