Egykor szerettem a magyar focit. Pedig az elmúlt 10-15 évben, mióta figyelemmel követem, sosem lehetett azzal vádolni a honi labdarúgást, hogy jó színvonalú lenne. Ennek ellenére vártam a hétvégi fordulókat, szerettem meccsre járni, és hiába láttam a hatalmas szakadékot egy-egy hazai és külföldi meccs irama között, mégis: a téli és nyári szünetekben az NB1 újbóli kezdetéig számoltam vissza a napokat. Mostanra viszont megváltozott valami.
A változások nekünk, Loki szurkolóknak lehetnek talán a legfájóbbak. A korábbi időszak messze legsikeresebb csapatának drukkereiként csak elkeserítő tendenciákkal szembesülhetünk: konfliktusok a klub környékén, megalázó vereségek, kilátástalan játék, bebetonozott kudarc a szakmai stábban, üresen kongó stadion, visszavont klubinduló… Jobb is, ha nem sorolom tovább. Ebben a két részes írásban arra próbálok választ keresni, hogy a kialakult helyzet (eredménytelenség, pocsék játék és kevés néző) kinek a felelőssége. Először kénytelen vagyok egy átfogó képet festeni az egész magyar labdarúgás helyzetéről, hogy a következő részben aztán reálisabban lehessen megközelíteni a Loki jelenét. Nézzük tehát, mi történik kis hazánk bajnokságában.
Figyelem!!! Az alábbi írás vélemény-cikk, mely szubjektív benyomásokat tartalmaz. Nem célom a leírtakkal senkit megsérteni, inkább csak görbe tükröt szeretnék állítani a valóságnak. Különösen nem célom politizálni, az esetleges ilyen jellegű megjegyzések szigorúan csak a magyar labdarúgás keretei között megfogalmazott kritikák.
Máshol sincs kaviárból az uzsonna
Talán nem kell hozzá nagy merészség, hogy kijelentsem: a többi csapat szurkolói sem örülhetnek sokkal jobban nálunk. A Fradi „végre” bajnok ugyan, telepumpálva állami szponzori pénzzel, azonban ennek a vérbeli szurkolók, akik jóban-rosszban kitartottak a klubjuk mellett, pont nem lehetnek igazán a részesei, mivel saját klubvezetőjük mindent megtesz azért, hogy kiszorítsa őket a stadionból, sőt, az egész klubcsaládból is. A magam részéről csak annyit tudok debreceni szurkolóként ehhez hozzáfűzni, hogy a vénaszkennerrel „felfegyverzett” új fradi tábor kiemelkedően bunkó szurkolói kultúrát képvisel (az őszi hazai 0-3 során végig azt hallgathattuk tőlük, hogy „debreceni cigány parasztok, b*sszátok az anyátok!”, továbbá „parasztok, nincsen hangotok!”, miközben egyébként az ultráink az MLSZ elleni tiltakozásként maradtak csendben). Mindeközben a sokat támadott zöld-fehér ultrák Csepelen teremtettek igazi fociünnepet, ahol több néző látogatott ki egyetlen harmadosztályú (!) mérkőzésre, mint egy-egy teljes elsőosztályú fordulóra összesen. És akkor még a hangulat közti különbségről nem is beszéltem…
Nézzük tovább. Az MTK-nak mostanában, a Puskás Akadémiának pedig sosem voltak igazán szurkolói, Székesfehérváron unalmas, semmilyen meccseket szenvedhet végig hétről-hétre az elenyésző számban megmaradt szurkolótábor. (Pedig itt sem lehet azt mondani, hogy nincs mit a tejbe aprítani!) Az Újpest saját bérleteseit nem képes – korábbi ígéretével ellentétben – ingyen beengedni a Magyar Kupa elődöntőjében a Békéscsaba (!) elleni szuperrangadóra, a Haladás drukkerei is töredékükre fogyatkoztak ahhoz képest, mint amire régebbről emlékszem, de hasonló a helyzet Békéscsabán is. Említésre érdemes továbbá a Diósgyőr, ahol ugyan valamennyi még felfedezhető egy futballmeccs hangulatából, azonban a miskolci szurkolóknak már az is okot adhat sokszor az örömre, ha hazai pályán nem szenvednek vereséget. (Lehetséges persze, hogy ez Egervári érkezésével megváltozhat majd.) Summa summarum: az egész országban futball-letargia van, amit csak a válogatott EB-szereplése tud némileg és átmenetileg enyhíteni.
Volt egyszer egy Vadnyugat…
Ahhoz, hogy a Loki helyzetét tisztán lássuk, sajnos beszélnünk kell még más olyan, nálunk fejlettebb futballkultúrával rendelkező európai országok és hazánk közti különbségekről is, amelyek az egész magyar futballt meghatározzák. Külföldön (főleg a nyugati bajnokságokban) a klubok az állami szférától teljesen vagy nagyrészt függetlenek, és bár a tv-s közvetítési díjaknak köszönhetően eléggé jó anyagi helyzetből indulnak, azonban a tényleges versenyképesség érdekében további jelentős erőfeszítéseket kell tenniük annak érdekében, hogy minél több bevételhez jussanak. Számít az eredményesség a bajnokságban szerzett pénzek szétosztásánál, különösen nagy tétje van a nemzetközi kupaindulásnak, hiszen ezekből is jelentős összegeket lehet bezsebelni. A nyugati klubok azonban ezzel sem elégednek meg, a jegyárakra és egyéb, szurkolóktól származó bevételekre (pl. mezeladások, egyéb ajándéktárgyak stb.) is támaszkodnak. Ahhoz azonban, hogy ez utóbbi pillérre is építhessen egy csapat, nem csak eredményes és jó játékra, hanem fejlett markentingre is szükség van. Végezetül kiemelkedő fontosságú kereseti lehetőség rejlik a szponzori pénzekben és a játékosok értékesítésében is, bizonyos klubok évek, évtizedek óta ez utóbbiból élnek. (Érdemes megnézni ebből a szempontból a portugál és holland élcsapatokat, vagy akár egy szinttel feljebb az Atletico Madridot.) Tudom, hogy ez sokaknak evidens információhalmaz, azonban fontosnak tartottam feleleveníteni azért, hogy élesebb legyen a különbség, mi is a helyzet ezzel szemben nálunk.
Szeret-nem szeret (magyar módra)
Kis hazánkban a klubok legfőbb bevételi forrása két pillérből tevődik össze: (az ár-érték arányát tekintve irreálisan magas) tv-s jogdíjakból, valamint az MLSZ által juttatott különböző pénzekből (pl. fiatalok játszatása vagy a győzelem után). Nem olyan nehéz érzékelni, hogy ezek bujtatott állami támogatások, melyek egy olyan, nemzetközi szinten lemaradt bajnokság esetén, mint amilyen a magyar, fontos kezdőlökést adhatnak, azonban ehhez helyén kellene tudni kezelni ezeket a pénzeket.
A legfontosabb különbség viszont a következő pillérnél jelentkezik, és itt szakad igazán ketté a mezőny: a szponzori bevételeknél. A Fradi mögött ott áll pl. a Groupama Biztosító, a Telekom vagy a FŐGÁZ. 
Kommentár nélkül…
A Videoton szponzorai közé sorolhatjuk többek között a MOL-t és a Strabagot. Aki egy kicsit is otthonosan mozog az üzleti világban, érzékelheti, hogy ezek nem kis költségvetésből gazdálkodó támogatók. Sajnos itt sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ezen cégek szponzori megjelenése szintén nem feltétlenül a szabadpiaci elvek alapján megy végbe: bizonyos politikai és egyéb erőterek mentén csoportosulnak. (Ez bizony a magyar módra játszott szeret-nem szeret játék: „az istenek a fejünk fölött” eldöntik, hogy kit szeretnek és kit nem.) Végezetül ott vannak az egyéb bevételek: nemzetközi kupasikerek, játékoseladások, jegybevételek, termékértékesítések stb. Érdemes látni, hogy Magyarországon ez utóbbi kategória egészen elenyésző szinte az összes klub esetében.
Mese az érdektelen klubokról
A következtetéseket nem nehéz levonni: hiába áramlik jelentős mennyiségű állami pénz a labdarúgásunkba, az csak akkor tudna lényegi előrelépést eredményezni, ha ezt a profitot a klubok legalább részben a többi pillér megerősítésére fordítanák. Országos tendencia, hogy az egyesületek többsége képtelen normális marketing tevékenységet folytatni, főként azért, mert nem is akar, úgy érzi, hogy nincs is rá szüksége. A Fradi szexista videóval próbálja a nézőket a stadionba csalogatni, az Újpest a már említett módon tesz keresztbe saját bérleteseinek röhejesen alacsony bevétel érdekében, a Lokinál még csak egy saját klubcsatornát sem képesek évek óta összehozni (bár csak ez lenne az egyetlen problémánk…), de Hemingway és a kispesti szurkolók kapcsolatára sem éppen a baráti jelző a legmegfelelőbb. Játékos eladásokból pár évente sikerül egy-egy klubnak jelentősebb bevételre szert tennie (legutóbb ez éppen nekünk sikerült Balogh Norbi eladása kapcsán), azonban az esetek egy részében ez is inkább csak véletlenszerűnek tűnik. Ezen a területen a Videoton drukkereinek akad a legtöbb okuk a bosszúságra: többek között Nikolics és Gyurcsó is ingyen távoztak Székesfehérvárról, míg Kleinheislert is vélhetően csak jócskán a piaci értéke alatt sikerült értékesíteni.
Azóta már mindkét játékos a lengyel bajnokságban lövi a gólokat
A problémát tehát úgy lehet legjobban összegezni, hogy a klubok egyáltalán nem motiváltak abban, hogy minőségi munkát végezzenek. A tv-s pénzekből nagyjából mindenki megkap elegendőt ahhoz, hogy elbohóckodjon a langyos vízben, ehhez még hozzájárul a fordulónkénti MLSZ támogatás, melyből valamennyit az esetek többségében összeszed szinte minden klub, és a többi bevétel (beleértve a jegyértékesítést is!) már csak hab a tortán. Az igazán jelentős plusz bevételek ugyanis a szponzori oldalon jelentkeznek, az pedig, hogy kihez kegyesek ezek a mecénások, nem feltétlen a klubok működésén és a racionalitáson múlik, hanem a már fent említett „szeret-nem szeret” játék eredményén. Ráadásul itt lép be a képbe a második faktor is: még ha sikerül is valahogyan több nézőt kicsalogatni a stadionba, esetleg olyanokat is, akik képesek hangulatot teremteni, az MLSZ azonnal dörzsöli a tenyerét, és (sokszor következetlenül) ki is szab százezres büntetéseket a szurkolók magatartása miatt. (Amely magatartást egyébként legtöbbször egy klub egyáltalán nem képes kontrollálni, de ez a téma egy külön cikket is megérne.) A keletkezett többletbevétel tehát szinte egyből meg is csappan emiatt, az üresen kongó stadionokban lézengő, csendben szotyizgató és sörözgető „maradványok” viselkedése miatt pedig sokkal kisebb a statisztikai esély a büntetés kiszabására, ezért nem érzik a veszteséget a klubvezetők, ha nincsenek pl. ultrák, akik focihangulatot tudnának teremteni, sőt, még valahol talán örülnek is neki. (Kubatov Gábor egészen biztosan.) Ez egy igazi ördögi kör: az MLSZ sopánkodik, hogy miért nincs több szurkoló, amikor pedig kimennek többen egy-egy mérkőzésre, és végre megint visszatér egy kicsit az élet a stadionokba, azonnal kirántják a véres kardot, hogy a szurkoló-sárkány mind a hét fejét lekaszabolják.
Persze erre az esetek többségében nincs is szükség, mert sok szurkoló esetén már magát a stadionba menetelt megakadályozza a „sportszövetség és a klubok áldozatos együttműködése”. Előbbi oldaláról pl. a kártya bevezetésével, a kommunikációval, törvényjavaslatokkal (stb.), míg másik oldalról a „leszarom” hozzáállással, a nézhetetlen játékkal, az önkritika hiányával és sokszor a vérlázító szurkolókhoz való viszonyulással („ők vannak értünk”-gondolják a klubvezetők) tesznek meg mindent azért, hogy valami más helyen költsék el a pénzüket és töltsék el az idejüket a szurkolók.
Egy érdekes találós kérdés
Mi az? Nagyon sok fajta van belőle, minél fiatalabb, annál soványabb és szebb, az alacsony nézőszám egyik fő okozója és nem feltétlen ultra, de az is van belőle?
Szerintem ezzel a találós kérdéssel szórakoztathatták egymást az MLSZ székházán belül a szezon kezdetén, és aztán a poént megosztották a nagyérdeművel is. Kedves olvasóink biztosan tudják már a helyes megfejtést. Vagy szabad a gazda?
Hát természetesen a televízió! Mi más lenne? (Rövid magyarázat: létezik ultra-HD tv is). A sportvezetés ugyanis az idény elején ráébredt arra, hogy egészen biztosan nem az intézkedéseik miatt csökkent a nézőszám, hanem a fránya élő közvetítések miatt! Ezért az idei szezontól kezdve fordulónként csak két mérkőzést tűz képernyőre a közszolgálati sportcsatorna. Meglepő módon ez a forradalmi újítás sem vált be, jól látható módon a tavalyi szezonhoz képest még tovább esett a nézőszám. Persze könnyű széttárni a kezünket, és azt mondani, hogy megpróbálták, nem jött be, mi lehet ezzel a gond? Elvégre csak annyi negatívum történt, hogy a szurkolókat már ez sem mozdította ki otthonról, mi ezzel a baj?
Szerintem érdemes ezen a gondolaton kicsit túllátni. Mi történik egy emberrel, aki meg szeretné nézni kedvenc csapata mérkőzését, de valamilyen okból (pl. habitus, nagy távolság, betegség, anyagi okok stb.) nem tud vagy szeretne a helyszínen szurkolni, és azzal szembesül, hogy a tv-ben sem követheti nyomon a mérkőzést, mert nem adják? Ráadásul azért nem, hogy őt kényszerhelyzetbe hozzák; menjen ki a helyszínre!? Nekem két nagyon evidens emberi reakció rémlik fel a lelki szemeim előtt: az egyiket inkább nem idézném, mert nem tűri a nyomdafestéket, a másik pedig talán még rosszabb. Az első esetben ugyanis az történik, hogy a szurkoló káromkodik egyet, „csakazértsem” megy ki (könnyen lehet, hogy tényleg nem is tudna, ha akarna sem), és kialakul benne a dac érzése. A második verziónál még ennél is rosszabb a helyzet: az egész láthatatlanná és érdektelenné válik a számára. Aki nem tudja megnézni a kedvenc csapata mérkőzéseit, csak nagy néha, teljesen randomizált módon, az egy idő után könnyen lehet, hogy elengedi az egészet magában, főleg akkor, ha nem fanatikus szurkolóról beszélünk.
Bár bizonyos kerülőutakon keresztül lehetett követni mérkőzéseket otthonról az idei szezonban is, még ha nem is adta a tv (lásd: a mi rádiós közvetítéseinket), de ez a pár kezdeményezés sem tudta eléggé kompenzálni a veszteségeket. Tegyük fel a kérdést: ha 50 ember minden fordulóban kiment a kedvenc csapata meccsére azért, mert nem adta a tv, de 100 végleg elszakadt tőle, mert már láthatatlanná lett számára, akkor megérte?
Csináljátok csak! vs. Csak ne csináljátok!
Röviden szót kell ejteni a médiában és a szövetségen belül is megfigyelhető következetlen kommunikációról. A Fradi-Újpest derbit volt olyan, hogy a füstbe burkolózott szurkolótáborok képével hirdették, miközben az intézkedéseknek hála éppen ez a hangulat tűnt el a stadionokból, ráadásul pont a beharangozóban mutatott mérkőzés miatt szabott ki az MLSZ kétmillió forintos büntetést. A Csepel-Fradi meccsről, valamint az ott látható összefogásról és szurkolásról rengeteg tudósítás, írás jelent meg, ami bizonyítja, hogy az emberek erre sokkal kíváncsiabbak, mint magára a focinak gúnyolt bohóckodásra. A sportoldalak rendszeresen beszámolnak külföldi remek hangulatú meccsekről és szurkolói koreográfiákról, amelyek általában sokkal több petárda, görögtűz és füstbomba felhasználásával valósultak meg, mint amikért itthon brutális büntetéseket szabott ki az MLSZ. Ideje lenne eldönteni, hogy merre akarunk továbbmenni, és vállalni a felelősséget a döntésért! Vonatkozik ez az MLSZ-re, a klubokra, a szurkolókra, de nem csak rájuk, hanem a médiára is.
Az MLSZ is csak egy nagyobb hal fejétől bűzlik?
A magyar-román meccs után történtek világosan megmutatták, hogy az MLSZ irreális törekvései sem teljesen alaptalanok, és részben talán abból a félelemből táplálkoznak, hogy az UEFA mit szól majd ehhez vagy ahhoz. Sajnos azonban a román meccs eseményei arra is rávilágítottak, hogy ezek a törekvések sem tudnak számunkra kedvezőbb elbírálást biztosítani. (A zártkapus meccs felfüggesztését az a Románia is el tudta érni, amely országban sokkal durvább szurkolói magatartás figyelhető meg az európai átlagnál.) Világosan érződik, hogy az MLSZ a meghatározott célokhoz vezető eszközöket eléggé eltévesztette. Az is érezhető azonban, hogy az UEFA ebben is példát mutat. Hatalmas hiba ugyanis a rasszizmus és kirekesztés zászlója alá bevonni pl. két ország történelmi eredetű ellenséges viszonyát, mégis megteszi az európai labdarúgó szövetség. Ugyanígy nem szabad a rasszizmust összekeverni két szurkolótábor ellenséges, rivalizáló viszonyával, mégis ezt teszi a magyar szövetség. Amikor ezt a kettőt összemossák, azzal pont a saját célkitűzésüket devalválják.
Vajon ezért hány milliós büntetést kapna egy magyar klub?
A szomorú valóság tehát az, hogy az UEFA hibás nemzetközi mintáit próbálja szolgai módon átültetni a hazai közegbe az MLSZ. „Szankcionáljuk a klubokat, amiért a szurkolóik egymást vagy minket (az MLSZ-t) szidják, bízva abban, hogy akkor kialakul annak a kultúrája, hogy majd nem szidnak más országokat és az UEFA-t, és nem kap Magyarország büntetést.” A román meccsen azonban a drukkerek többsége nem tartozott az ultrákhoz, és mégis nagyban szidták a románokat. Zsákutca ez, lássuk be. Jobb lenne inkább mást lemásolni külföldről.
Pár szóban az egyéb problémákról
Bíróküldés: Hogy vezethet Fradi meccset fővárosi bíró??? (lásd: Szabó Zsolt)
Az NB1 lebonyolítási rendszere: tragikomikus.
Elmaradó vagy késő fizetések és prémiumok, felelőtlenül gazdálkodó klubok. (Ok?)
Folyamatos bunda(gyanú) évtizedek óta. (Okozat?)
Következetlen fegyelmi büntetések. (Nagyjából ugyanazért a Lokit félmillióra büntették a szezon elején, amiért a Fradi írásbeli figyelmeztetést kapott. –> Diósgyőr-DVSC 0-2; DVSC-FTC 0-3)
Minek nemzetközi kupákban indulni, ha a lebonyolítási rendszer miatt egyedül az aktuális bajnoknak van némi esélye jól szerepelni?
Az MLSZ büntet azért, mert a szurkolók az MLSZ-t szidják. Nonszensz a négyzeten. (Ez is megérne egy külön cikket.)
Szövetségi kapitány, akit nem engednek be a meccsre.
Megalázott magyar szurkolók menete
A végére csak fel kell tennünk egy fontos kérdést, ha meg akarjuk érteni, hogy miért olyan borzalmas jelenleg Loki meccsekre járni: ki és mi felelős az országos tendenciákért, és mit lehetne tenni, hogy megváltozzon a helyzet?
Az MLSZ szurkolói „stratégiájának” fő alappillére eléggé világos: járjanak a családok meccsekre, békés és idillikus hangulatot teremtve a stadionokban, ahol nem kell félni semmitől és senkitől, csak élvezni a pályán mutatott játékot. Csupán pár probléma van ezzel: nem járnak se családok, se ultrák a meccsekre, így a hangulat se nem tüzes, se nem békés, inkább csak nincs, a pályán mutatott játékot pedig nem lehet élvezni, ezért aztán üresek a stadionok. A gond tehát ott kezdődik, hogy tévesen lettek felmérve az igények és lehetőségek.
Szívbemarkolóan rossz…
Szeretnék pár szurkolói réteget felvonultatni az alábbiakban, és megnézni, hogy melyikkel mi a helyzet általánosságban, mennyire lehet rájuk támaszkodni, és ehhez képest mi a valóság.
- Divatszurkolók: Ez a réteg akkor jelenik meg a stadionokban, ha jól megy a csapatnak: nagy arányú győzelmek, neves ellenfél, harc a bajnoki címért, új stadion nyitómeccse stb. Könnyű belátni, hogy országos szinten nem lehet erre a rétegre építeni, mert alapvetően inaktívak, ráadásul egyszerre csak egy-két csapat tud kiemelkedni a mezőnyből, így nem tudnak sok helyen párhuzamosan „megélni”. Ez a réteg egyébként viszonylag semleges módon reagál a szurkolókkal kapcsolatos intézkedésekre, mivel nekik ez nem szívügyük, csupán egy remek szórakozási lehetőség vagy átmeneti sikerforrás, amit mindaddig az identitásuk részévé tehetnek, amíg jól megy a csapatnak.
- Fotelszurkolók: Jelentős réteg ez is, amely rendszeresen nyomon követi a kedvenc csapata meccseit, tényleg érdekli a dolog, és passzív módon elkötelezett is, időnként akár vesz ajándéktárgyakat, néha esetleg még egy-egy meccsre is kimegy, hozzászól a különböző fórumokon. Ezt a réteget két módon lehet elveszíteni: konstans unalmas és lélektelen játékkal (bár ezzel kevésbé, mert egy rossz meccs is kellemes háttérzaj lehet az alváshoz), valamint azzal, ha nem adja a tv a meccseket. Ez utóbbit az MLSZ szépen el is intézte.
- Szotyiszektor: Ez a kategória azokat a szurkolókat fedik, akiknek már bizonyos szempontból életmódjukká vált, hogy kimenjenek az ismerősök közé a meccsre, elszotyizzanak és sörözzenek, néha szidják a bírót vagy valaki mást és ellegyenek ezzel. Meglátásom szerint rájuk bizonyos szempontból kevésbé hatnak negatívan a változások, mivel őket nem annyira érdekli a közeg, ez inkább megszokás. Sőt, talán némileg nekik kedvez is az MLSZ, mivel az új stadionokban jobb a szotyi ropogásának akusztikája. Viccet félretéve, ahogy én látom, ez a réteg tudott a legstabilabban megmaradni, bár különböző okokból eredően náluk is megfigyelhető egy jelentősebb lemorzsolódás.
- Családok: Ha már annyit emlegettük szerencsétlen családokat, itt is érdemes elővenni őket. Gyerekkel meccsre menni nem egy rossz hétvégi programötlet, és abban is van igazság, hogy egy kultúrált és modern stadionba nyugodtabb szívvel el lehet vinni a gyerekeket. Az is tény viszont, hogy csupán egy szép környezet kevés ahhoz, hogy más program helyett ez legyen a befutó. (Főleg úgy, hogy egy 4 tagú családnak egyetlen mérkőzés meglátogatása még 2000 forintos jegyárral számolva is 8000 forintba kerülne. Arra is ki lehetne külön térni, hogy reálisak ezek a jegyárak?) Külföldön talán valamennyire lehetne építeni a családokra, mert ott tényleg szórakoztató egy-egy mérkőzés színvonala, nálunk viszont csak elszörnyedésre alkalmas az esetek többségében. Egyébként pedig: egy meccs nem azért lesz gyermekbarát hely, mert nincsenek ultrák, sőt, a hangulatot sokszor a kisebbek jobban tudják élvezni, mint a felnőttek. Összegezve: semmivel sem lett szignifikánsabb a családok aránya a stadionokban, és ebben semmi meglepő nincs.
- Elkötelezett szurkolók: Ez a kategória eléggé heterogén, az ide tartozó drukkerek életkora, neme, stadionbeli elhelyezkedése stb. eléggé eltérő. Ami viszont mindenkinél egyezik: a csapathoz való kötődés az identitás része, hajlandóak idegenbe is elutazni a csapat kedvéért, akkor is kijárnak meccsekre, ha kevésbé sikeres az együttes. Ezek az emberek egyébként is szeretik és nyomon követik a focit, tisztában vannak a friss fejleményekkel, ismerik a játékosokat és viszonylag kiforrott véleménnyel rendelkeznek róluk. Érdekes megfigyelni, hogy az egyik legnagyobb létszámban ezek a szurkolók szorultak ki a stadionokból. Ebben is van szerepe az MLSZ intézkedéseinek, de ahogyan arra a következő cikkben kitérek majd, főleg a klubok hozzáállásában keresendő a tendencia gyökere.
- Ultrák: Természetesen az ultrák kifejezetten elkötelezett szurkolók, ilyen értelemben megtévesztő lehet az elhatárolás. A különbségtétel alapja az én értelmezésemben az, hogy az ultráknál maga a szurkolás a kulcskérdés és nem annak tárgya, továbbá a klubhoz való kötődés nem csupán az identitás része, hanem életmód és életforma is. Sokkal zártabb, homogénebb közösség ez, amely elhatárolja magát más szurkolóktól és (szerintem sokszor, bár nem feltétlen minden esetben jogosan) bizonyos kérdéseket saját kizárólagos hatáskörébe tartozónak ítél meg. Az is tény, hogy néha hajlamosak makacs és önfejű döntésekre, azonban véleményem szerint nem létezik és nem létezhet nélkülük igazán futball. Vannak vadhajtások, melyeket tényleg vissza kell szorítani (pl. bizonyos országokban megfigyelhető erőszakosság és közveszélyesség), de ezek hazánkban nem voltak sosem dominánsak. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben olyan összetartás és emberségesség jellemzi ezeket a táborokat, amely felül tud sok mindenen emelkedni. Ez érződött pl. a rivális klubok ultrái közötti szolidaritásban akár az MLSZ vagy bizonyos klubvezetők intézkedései kapcsán, akár betegségek vagy halálesetek apropóján. Sajnos az ultrák eltűnése inkább országos jelenség és probléma, arról csak kisebb részben tehetnek a klubok vezetői. Ezt az MLSZ rontotta el nagyon, és mivel az ultrák is eléggé konokok tudnak lenni, nem tudom, mi vezethet ki ebből a helyzetből. Ráadásul sok helyen érezhetően szétzilálta az addig egységes közösségeket a sok probléma és nehézség, és ha rendeződik is a helyzet, ezek a csoportok újra kell, hogy építsék magukat.
- Egyéb: Mindig lehet találkozni más kategóriákkal is a stadionokban: pl. ingyenjegy, gyerekcsoport, hozzátartozók, egyszeri érdeklődők stb. Ezekkel részletesebben nem foglalkozom, mert nem számottevő a jelenlétük.
Ebből a kis összefoglalásból is érezhető, hogy mennyire sok motiváció vezérelhet valakit, hogy miért menjen ki egy meccsre. Bár erről még nem ejtettem szót, de nagyon sok esetben csak a társaság indít valakit arra, hogy még meccsre járjon. Arról sem beszéltem, pedig lehetne hosszasan ecsetelni, hogy a valódi, intenzív szurkolás mennyire nagy segítség lehet pl. a stressz oldásában, a hétköznapok során felgyülemlett feszültség levezetésében. Nem véletlen, hogy annyira régi múltra tekint vissza az egymással való rivalizálás, egymás heccelése, szidása. Van ebben valami nagyon egészséges, ha tudjuk a korlátokat. Az MLSZ törekvései akkor lehetnének igazán működőképesek, ha ezeket a tényleges korlátokat tartaná szem előtt és ezeket védelmezné. Ezek a korlátok az én szememben: a rasszizmus, az erőszak és a tényleges félelemkeltés visszaszorítása. A másik tábor vagy az MLSZ szidása, a másokra nem veszélyes pirotechnikai eszközök használata stb. jócskán messze marad ezektől a határoktól.
Kártya ügyben nehéz igazságot tenni, de azt be lehet látni, hogy valahol ennek a bevezetése is egy negatív szimbólum volt bizonyos szurkolók felé, a vénaszkennerhez hasonló borzalmakról nem is beszélve. Országos szinten eddig létezett egy szűk réteg, az elkötelezett szurkolók és ultrák rétege, amely akkor is hajlandó volt meccsekre járni, ha azok színvonala egyértelműen gyenge. Az MLSZ-nek (és a Fradinál Kubatovnak) sikerült a hangulatért felelős, fanatikus és minden esetben egy biztos alapnézőszámot jelentő ultra-réteget kiűzni a stadionokból, míg a klubvezetők hozzáállása az elkötelezett szurkolókat „vágta haza”. Ezzel szemben új rétegeket nem sikerült bevonzani a stadionokba azokon a helyeken sem, ahol lényegesen javult az infrastruktúra (pl. Debrecen, FTC).
Összegezve: az MLSZ-nek sikerült országos szinten azokat távol tartani a stadionoktól, akik még hajlandóak voltak látogatni a meccseket, sőt, sokszor ezeket a szurkolókat (és itt nem csak az ultrákra gondolok) megalázó helyzeteknek teszik ki. Aki volt már idegenbeli meccsen és tapasztalta, hogy mennyi akadályt gördítenek bizonyos esetekben elé, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Természetesen vannak olyan személyek, akiknek tényleg nincs helyük a stadionokban, de a kollektív büntetés sosem igazságos. Mi, kevesen, akik még járunk meccsre, hétről hétre megalázottan menetelünk ki a stadionba és menekülünk ki a stadionból (nem az erőszak, hanem a látott produkció miatt). Elvileg ez az egész rólunk szól, de gyakorlatilag vagy nem foglalkoznak velünk vagy csak zavarunk a jelenlétünkkel. Megalázó és méltatlan helyzet ez…
Végszó, avagy az abszurdum 5 árnyalata
- Ha egy élettelen tv-készülék avagy egy élettel teli szurkoló vagy, akkor miattad nem járnak a családok meccsre!
- Ha családos vagy, nem viszed ki a gyereked a meccsre, mert egy nézhetetlen szar az egész, ahol már hangulat sincs, és inkább elviszed valami értelmesebb programra. Pedig elvileg a te kedvedért nincs hangulat.
- Ha klubvezetőként sikerül elérned, hogy több ember járjon a hazai meccsekre és legyen szurkolás, akkor megbüntet érte a szövetség.
- Ha egy külföldi meccsen szurkolnak fanatikusan az ultrák, az felejthetetlen élmény és követendő példa, ha itthon, akkor az huliganizmus.
- Mikor még voltak szurkolók, nem voltak jó stadionok. Mire lettek jó stadionok, már nincsenek szurkolók.
A következő cikkben kifejezetten csak a Loki jelenéről lesz szó, de sajnos fel kellett az országos helyzetet vázolni ahhoz, hogy világos legyen: Szima Gábor és a debreceni (vagy szinte bármely más) klubvezetés helyzete sem olyan könnyű, és nem véletlen, hogy sok probléma kapcsán országos tendenciákra hivatkoznak.
Ahhoz, hogy ténylegesen foglalkozhassunk azzal, mi is tekinthető pl. Szima Gábor vagy Kondás Elemér hibájának, be kell ismernünk, hogy sok minden tényleg nem rajtuk múlik. Sok minden viszont igen. De erről majd a következő cikkben.
