Egykor szerettem a Loki meccseit. Vártam a hétvégi fordulókat, előre latolgattam, vajon mi lesz majd a kezdőcsapat és ki hogyan teljesít. Hiába került hullámvölgyekbe a csapat, mégis: izgatottan számoltam vissza a napokat a következő meccsünkig. Szerettem a stadion morajlását, a szurkolás dübörgését, a szerzett gól utáni mámor pillanatait. Mostanra viszont megváltozott valami.Főként az, hogy ezek már nincsenek. Természetesen nem a kezdőcsapatunkra gondolok, hanem a morajlásra, az izgalomra, a tétre, a szurkolásra és mostanában már a gólokra is. Szinte nem is emlékszem már rá, milyen érzés is igazán örülni egy gólnak. Milyen az, amikor az a találat érezhetően előrébb viszi a klubot, a csapatot, van miért örülni neki. Persze mostanában már gólok sincsenek, szóval még ezt a dilemmát is megszünteti szép lassan a csapat. Mármint azt a dilemmát, hogy mennyi értéke van egy gólnak, ami csak arra jó, hogy úgy tűnjön, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Az első rész arról szólt, mi romlott el annyira az egész hazai labdarúgásban. Mi vette el azt a kevéske (vagy néha nem is annyira kevés) báját az NB1-nek, ami régen megvolt. Miért rossz általánosságban meccsekre járni 2016-ban Magyarországon? Most, a második részben azt járom körbe, hogy miért jutott el a Loki addig a mélységig, amiben jelenleg van a csapat.
A kakas és a szemétdomb esete
A 2000-2010-es periódus legnagyobb része azzal telt el, hogy az államot (és ezel összefüggésben a gazdasági köröket) nem különösebben izgatta, hogy létezik egy labdarúgásnak nevezett látványsport. Az összes csapat nevetségesen alacsony költségvetésből gazdálkodott, még a leggazdagabb klub sem tudott számottevő előnyt felmutatni a többiekhez képest. Ekkoriban tehát az számított, hogy ki tud a legügyesebben kapirgálni a szemétdombon, ki az „alfakakas”. Éppen ebben az időszakban lépett a porondra egy bizonyos Szima Gábor nevű üzletember, felkarolva a – csak egy visszalépésnek köszönhetően bentmaradt – Lokit. Eléggé hamar jöttek az eredmények, azonban ezek kezdetben kimerültek a bronzérmekben, valamint abban, hogy a tavaszi szezont is meg tudtuk egyszer érni a nemzetközi porondon. Aztán a 2004-2005-ös szezon elhozta az áttörést: története során először lett bajnok a DVSC. Innentől ritkán látott sikersorozat vette kezdetét. A 2013-2014-es szezonnal bezárólag összesen 7 aranyérmet szerzett csapatunk, és akkor még a Magyar Kupa sikerekről, a BL és EL főtábláról nem is beszéltünk.
Bár már ekkoriban is voltak, akik Szima Gábort kritizálták (ha kritizálni kell valakit vagy valamit, az mindig sok embert megmozgat), azt nehezen lehetett vitatni, hogy egy jól felépített és sikeres koncepció mentén dolgozik. Több pillér is remekül működött: az esetek többségében nagyon beváltak az átigazolásaink, nagyon sok tehetséges saját nevelésű játékos került a csapatba, egyedi játékstílus jellemzett minket, hazai pályán elképesztően erős statisztikáink voltak, aminek köszönhetően a nézőszám is kiemelkedett a honi mezőnyből. Jól jellemzi a korszakot az „Ez Debrecen!” szlogen, hiszen tényleg ennyire jól elkülönültünk más kluboktól. Volt mire büszkének lenni és ez az identitásunkból is építkezett.
Aggasztó jelek azonban már itt is mutatkoztak, csak ezeket elnyomták a sikerek. A klubvezetés időnként elképesztően amatőr hibákat vétett (pl. Rudolf szerződésének esetében, amikor 2007-ben azt sikerült beleírni, hogy 4 évre, azaz 2010-ig szól, és végül emiatt ingyen távozhatott akkori legnagyobb sztárunk). Ezen kívül az is feltűnő volt, hogy idegenben és a bunkerező kisebb csapatok ellen nagyon megszenvedünk, de általában még így is összejött a bajnoki cím, akkor meg kit érdekelt mindez…
Aztán jött a fordulat, az állam aktívabb szerepvállalása a sportban, és ezzel együtt bizonyos csapatok felfutása, más csapatoknak pedig a hanyatlása. Először a Videoton lett a támogatott csapat, majd szép lassan az FTC vette át az elsődleges protezsált szerepét, mivel ha a Fradinak jól megy, akkor az ország nagyobbik fele boldog. Az addig nem annyira jelentős pénzügyi szakadék egyre jobban szétnyílt, és mi nem csupán a rossz oldalon rekedtünk, hanem bele is zuhantunk.
Itt akár le is kerekíthetnénk a sztorit, ahogyan a klubvezetés kommunikációja szokta. Szima Gábornak köszönhet mindent a DVSC, most pedig ellehetetlenítik szegényt, nincsenek meg az egyenlő feltételek, így csak szélmalomharc az egész. És valóban, van ebben is igazság. Viszont nem minden a politika és az MLSZ felelőssége a Loki jelenlegi helyzetét tekintve. A probléma sokkal összetettebb ennél.
A debreceniek (pl. önkormányzat, tehetős vállalkozók és vállalkozások, szurkolók) felelőssége
Kezdjük az elejéről. Ne egyből Kondás Elemér vagy Szima Gábor torkának szegezzük a kést, nézzünk kicsit jobban körbe. Volt egy sikerkorszak, amikor jelentős eredményeket tudtunk produkálni, ebből mégsem sikerült igazán profitálnia a klubnak. Miért nem? Mi vezetett odáig, hogy „az elmúlt 10 év legsikeresebb magyar csapata” nem tudott elég erős brandet felépíteni, és ezért gond nélkül lesöpörhették az elit térképéről? Miért nem tudtunk egy olyan modellt létrehozni, ami képes valamelyest kompenzálni a külső körülményekből adódó hátrányokat?
Ebben talán nem csak Szima Gábor felelősségét láthatjuk, hanem azokét is, akik nem adták meg neki a kellő segítséget, amikor még jöttek az eredmények. Hallani persze arról, hogy a debreceni vállalkozók nem szívesen állnak be egy olyan üzletember mögé, aki autokratikus módon vezeti a klubot, és nem hajlandó más véleményeket meghallgatni. Ennek ellenére érthetetlen, hogy miként nem sikerült jelentősebb szponzorokat találni, ami az önkormányzat felelősségét is felvetheti.
A szurkolók is hibáztak talán annyiban, hogy akkor is kritizáltak, amikor nem kellett volna. Most, mikor tényleg jogosak a negatív hangok, könnyű azzal palástolni a problémákat, hogy Debrecenben „nem trendi” a csapat mellé állni, ha baj van.
A sokszor hallott kifogások tehát több szempontból sem alaptalanok, azonban még mindig csak a problémák egy töredékére adnak magyarázatot.
Kondás Elemér felelőssége
Juvefan a múlt héten remek írásban szedte össze 5 ponton keresztül, hogy miért lenne szükség a szakmai stáb teljes lecserélésére. Ezekkel az érvekkel én magam is teljesen egyet tudok érteni, elengedhetetlen lépés lenne Kondás Elemér és stábja munkájának a megköszönése. Arra a kérdésre azonban, hogy a kialakult helyzetért ők lennének-e első sorban a felelősek, nem tudom nyugodt szívvel az „igen” választ adni.
Az egész ott kezdődött ugyanis, hogy Kondás Elemér egy gyengélkedő csapatot vett át, és az első teljes évében a nem túl acélos keretből veretlen bajnokcsapatot csinált. A következő évad eléggé gyengére sikeredett, de Adamo Coulibalynak hála még így is bezsebeltünk egy kupagyőzelmet. Abban a szezonban már sok aggasztó jel volt: lélektelen, dekoncentrált és hektikus játék, hazai pályán meglepő vereségek stb. Látszólag a szakmai stáb nem is tudott mit kezdeni a helyzettel, nem véletlen, hogy már ekkoriban is megjelentek a kritikus hangok. Nézzünk azonban egy kicsit a dolgok mélyére! A veretlen bajnoki szezon sikerességében két dolog biztosan szerepet játszott: a jelentősebb vérfrissítés és a kevés sérülés. Nagymértékben kicserélődött a korábbi, fásult és viszonylag gyenge keret. Ekkor érkezett Selim Bouadla, aki húzóembere lett a csapatnak, valamint Stevo Nikolic is, aki szintén szerzett fontos gólokat. Korhut és Rezes visszatértek kölcsönből, és főleg előbbi az egész szezonban meghatározó játékos lett. Novakovicnak is sikerült beilleszkednie és formába lendülnie, ami hihetetlen stabilitást adott hátul. Kondás Elemérnek tehát volt kihez nyúlnia, ráadásul a kulcsemberek szinte mind végig tudták játszani az egész szezont. A leírtak ellenére egy dologban mégsem hallgathatjuk el a szakmai stáb felelősségét: az elherdált játékosok kapcsán. Emlékeznek még Adnan Alisicre? Esetleg Zahovaikora? Sőt, szerintem a többség emlékezetében már Stevo Nikolic is csak pislákol. Jogos persze, hogy ebben a szezonban annyira jól ment a csapatnak, hogy hiba lett volna bármely játékosunkat kihagyni és másnak lehetőséget adni helyette; mindenki rászolgált a bizalomra. Az azonban, hogy pl. Alisic bajnoki meccsen még csereként sem (!) kapott lehetőséget, teljesen érthetetlen. Zahovaiko is csak a Vasas elleni 5-2 során állhatott be egy kevés időre. Pedig a Ligakupában és edzőmeccseken nem nyújtottak rossz teljesítményt, saját emlékeim alapján is bizton állíthatom. Ennek meg is lett a böjtje, mivel a következő szezon sérüléshullámai között jól jött volna pár játékos, aki képes beugrani. Persze ez is orvosolható gond lett volna, ha nem küldjük el addigra a mellőzött játékosokat, vagy ha már elzavarjuk őket, akkor legalább igazolunk a helyükre. Ehelyett mi egy inkább karcsúsított, lényegesebb erősítéseket mellőző (a veterán Sidibét vagy a később csatlakozó Czvitkovicsot nem tekinteném annak) kerettel vágtunk neki a bajnokságnak, amely keret nem bírta el a kulcsjátékosok sérüléseit és formahanyatlását.
A 2013-14-es szezon elején ismét történt egy fontos dolog: vérfrissítés! Érkezett Zsidai, Vadnai, Volas, Horváth, Bud, Brkovic, Lázár, Trninic, Morozov, szezon közben pedig Mihelic. Bár ekkor is akadtak olyanok, akik alig vagy egyáltalán nem kaptak lehetőséget (Buddal szinte azonnal szerződést bontottunk, ahogy leigazoltuk), mégis el lehet mondani, hogy az igazolásaink többsége kulcsszerepet játszott a bajnoki címben. Ezen kívül olyan játékosaink is visszanyerték formájukat, akik addig csak szenvedtek (pl. Kulcsár, Bouadla, Szakály stb.). Miközben tehát mindenki attól félt, hogy Coulibaly távozásával még gyengébbek leszünk, a jelentősebb mennyiségű igazolás hatására ennek az ellenkezője történt. Persze az is igaz, hogy ehhez a bajnoki címhez az ellenfelek botladozása is kellett, de egy ilyennel most is kiegyeznénk.
És ezt követően jött a nyár, és jött Boriszov… Sokat emlegettük már ennek a traumának a jelentőségét, de most szeretném egy kicsit más irányból megközelíteni a kérdést. Szerintem ugyanis ez a pár meccs volt Kondás Elemér edzői pályafutásának egyik szakmai csúcsa. Furcsa kijelentés ez, de örülök, hogy pár napja Juvefan is hasonló következtetésekre jutott. Ha ugyanis jobban megvizsgáljuk az eseményeket, látható, hogy egy kiábrándítóan meggyengült és hiányos keretből mennyire sokat tudott ebben az esetben kihozni….
A BATE elleni párharc előtti holtszezonban vezetőedzőnk azt nyilatkozta, hogy szeretne egy jó középhátvéddel, egy minőségi középpályással és egy befejező csatárral erősíteni. Ezekből egész pontosan semmi, azaz semmi nem valósult meg. Szima Gábor ahelyett, hogy bevállalt volna pár igazolást a sikeresebb szereplés érdekében, inkább elzárta a pénzcsapokat. Ez végzetes hibának bizonyult, mert az említett posztok hiányosságai végül (egy súlyos egyéni hibának is köszönhetően) megbosszulták magukat.
Mindig emlegetjük, hogy talán itt tört el valami. Szerintem ez a megállapítás Kondás Elemérre is tökéletesen igaz. Ettől kezdve ugyanis egy percig nem éreztem rajta azt, hogy tényleg küzd, úgy, mint régebben. A megálmodott taktikának azóta még csak a nyomát sem lehet felfedezni. Semmitmondó, sokszor pofátlan nyilatkozatok, motiválatlan és hamar elfáradó játékosok. That’s all.
De legyünk őszinték: mi mást várhatunk? Nem egyszerűen arról van szó, hogy megértette Kondás Elemér, hogy neki itt bebetonozott helye van, és az esetleges kudarcokról úgyis tudja Szima Gábor, hogy legalább annyira a behatárolt lehetőségek okozzák, mint pl. a szakmai stáb hibái? Nem tárhatta szét a kezét joggal Kondás Elemér és mondhatta Szimának, hogy „Gabikám, ha leigazolod nekem, akiket kértem, akkor továbbjutottunk volna”? Vagy nem lehetséges-e, hogy felesleges ennél jobban küzdeni ebben a posványban, ahol valahogy még ilyen pocsék szerepléssel is van esély a nemzetközi kupaindulásra? Jobb lenne, ha jönne egy új edző? Vajon más tudna szarból várat építeni?
Akkor beszélhetünk egyáltalán Kondás Elemér felelősségéről? Természetesen igen. Más hibái ugyanis senkit nem mentenek fel a sajátjai alól. (Nem akarom ismételgetni Juvefant, ezért csak felvillantok részleteket, érdemes elolvasni az ő gondolatait is, ha valaki még nem tette volna meg.)
Semmi nem indokolhatja azt, hogy valaki ilyen stílusban nyilatkozzon. Semmi nem lehet mentség arra, hogy valakiben ne legyen annyi gerinc, hogy legalább egyszer, mondjuk a Honvéd elleni hazai 0-3 után odaálljon a kamerák elé és felajánlja a lemondását. Az más kérdés, hogy ezt elfogadnák-e. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy mik zajlanak a csapat edzésein szakmai munka néven. (Erről is részletesen írt Juvefan, szintén érdemes elolvasni.)
Kondás Elemér leváltásával legalább a látszata meglenne a változás esélyének. Egy új edzővel felálló csapat meccseire biztos vagyok benne, hogy sokkal többen kijönnének, és ha sikerülne jó játékot mutatni, fel lehetne építeni ebből egy magasab nézőszámot. A játékosoknak is megint bizonyítaniuk kellene stb. Ne ragadjunk le azonban csak Kondás Elemérnél, nézzük tovább…
Szima Gábor felelőssége
Szima Gábor felelőssége ott kezdődik, hogy meg sem adja az esélyt a változásra. Nézzük példának Kondás Elemér személyét. Sem neki nem ad érdemi lehetőséget a javításra azzal, hogy alá tesz egy normálisabb és vérfrissített csapatot, sem a klubnak azzal, hogy végre elküldi a lassan közellenséggé váló mesteredzőt. És miért nem teszi? Talán azért nem, mert így Kondás Elemér ott van egyfajta gátként, aki elnyeli az elégedetlenség cunamijának jelentős részét, és az így nem tud eljutni Szima Gáborig? Vagy esetleg azért, mert így nem derülhet ki, hogy más vezetőedzővel sem lenne működőképes a csapat? Mindegy is, ez az egész egy halott elképzelés, mert annál már jóval nagyobb a probléma, hogy a szurkolók csupán a szakmai stábban keressék a bajok eredetét. Sőt, a Szima Gábort és a klubvezetést ért támadásoknak csak még inkább táptalajává válik az amiatt érzett elégedetlenség, hogy semmi változás nem történik. Nem véletlen, hogy a városban számtalan pletyka kering arról, hogy milyen összefonódások lehetnek a klub tulajdonosa és a vezetőedzőnk között. Mi magunk ezzel nem kívánunk foglalkozni, viszont jól jelzi ez a tendencia is a „bebetonozottság” miatti elégedetlenséget.
Valójában bizonyos szempontból minden Szima Gábor felelőssége, ami nem fogható kifejezetten és kizárólagosan csak országos jelenségekre. A klub tulajdonosaként ugyanis neki van a legnagyobb ráhatása a Lokit érintő eseményekre, és mások (sokszor amatőr) hibáiból is neki kellene levonni a konzekvenciákat. A legnagyobb gond mégis az, hogy a vele kapcsolatban negatívumként felsorolható dolgok (pl. aggályos és átláthatatlan pénzügyi manőverek, amatőr hibákat elkövető személyek alkalmazása, túlzott önfejűség és vezérelvűség stb.) korábban is léteztek, nem új jelenségek, azonban eddig a lelkesedésével és jól felépített koncepcióival a fájó hibákat is kompenzálni tudta. Mostanában azonban rajta érezni a legjobban a fásultságot és érdektelenséget, ami kihat az egész klub működésére. Nem véletlen szokás azt mondani, hogy fejétől bűzlik a hal.
Megalázott lokisták menete
Sajnos megint eljutunk szép lassanm a cikk végére odáig, ahová a múlt héten is: a felelősség súlyát nem érző „hadvezérek” hülyeségeibe a „katonák” halnak bele. Ahogyan az MLSZ egészen remek ötletei az egész országban megnyirbálták a drukkerek létszámát, úgy a debreceni klubvezetés hozzáállása a helyi lelátókat üresíti ki még inkább. Lehet persze általános tendenciákra hivatkozni, arra, hogy máshol sem járnak meccsre az emberek. Könnyű megoldás az MSE Kft-t hibáztatni, amiért nem eléggé jó a marketingtevékenység. (Arról persze már elfelejt beszélni a klubvezetés, hogy pl. a Loki Shop nagy részben az MSE Kft érdeme.)
A Trabantot azonban nem lehet Mercedesként értékesíteni. Vagy ha valami csoda folytán sikerül is, legfeljebb csak egyszer dőlnek be ennek a vásárlók. Nehéz egy eladhatatlan terméket eladni. Márpedig ennek a jelenlegi Lokinak eladhatatlanok a meccsei. Nincs koncepció, taktika, akarás, általában gólok sem, a játékosok sem veszik komolyan az egészet, a szakmai stáb sem, a szurkoló meg csak esik egyik pofonból a másikba.
Megmaradt még egy szűk kis réteg, az elkötelezett szurkolók rétege, akikről múlt héten már esett szó. Ők azok, akiket minden lehetséges módon megaláznak. Azokról beszélek, akik elkísérik akár idegenbe is a csapatot, megnézni, ahogyan az MTK vagy a Vasas ellen lélektelenül vergődünk a pályán, leszarva az egészet. Nem lep már meg az sem minket, hogy még annyi gerinc sincs a csapatban, hogy kijöjjenek a szurkolókhoz elnézést kérni. (Ilyenre kb. sosem került sor, csak régen sokkal ritkábban lett volna rá szükség.) Kondás Elemértől sem hallottuk még azt, hogy ő volt a hibás, bár ebben nem is tudunk már igazán reménykedni. (Persze másban is egyre kevésbé.) Sosem jutott még eszébe a klubnak az sem, hogy a legbotrányosabb meccsek után (ld. Honvéd elleni 0-3) azt mondják, hogy „elnézést kérünk, kárpótlásként a következő hazai meccs ingyenes azoknak, akik ezt végigszenvedték”. Ez teljesen naiv gondolat, tudom én.
Külön tudnánk mi is mesélni persze a megalázás különböző módjairól, a LokiBlognak különösen is kijut időnként belőle. Ilyen pl. a bevont sajtó akkreditáció, mert egy erősebb kritikát meg mertünk fogalmazni.
Mindeközben a klub vezetősége panaszkodik a többi szurkolóra, amiért nem járnak meccsre. Hát én teljesen megértem őket, akkor is, ha vagyok olyan idióta, hogy még mindig kimegyek akár idegenben is a meccseinkre. Megértem azokat a bérleteseket is, akik inkább hagyják veszni a pénzüket, de nem akarják átélni, ahogyan a szeretett csapatuk és klubjuk hétről-hétre megalázza őket! Akarnánk mi mondani, ahogyan eddig is tettük, hogy menjenek ki minél többen a meccsekre, támogassuk a szeretett csapatunkat, de kezdünk egyre jobban belefáradni az egészbe.
Még akad pár száz, esetleg egy-két ezer néző, aki menetel lehajtott fejjel, megalázottan egy eszméért, egy klubért előre. Már rég csak ők hisznek ezekben a dolgokban, akik tehetnének érte, azok érzékelhetően nem. Aztán szép lassan majd ők is elfogynak. „Belehalnak” a „hadvezérek” briliáns húzásaiba. És akkor marad a totális nihil. Bár lehet, hogy már el is értük azt a szintet.
Egyre több helyről hallani pletykákat, melyek szerint Szima Gábor helyét is egy kubatovi modellt követő elnök veheti át, egyes hírek szerint még a K betű is stimmel. Ezekbe ugyanúgy nem látunk mi sem bele, mint kedves Olvasóink, azonban azzal a gondolattal érdemes eljátszani, hogy mi is lenne a legjobb. Merre tovább?
Adott egy klubvezetés, akik egykor sok szép sikert ajándékoztak a városnak, azonban mára elfogyott a lelkesedésük, sőt, egyre inkább csak hátráltatják a klubot a fejlődésben. Mivel pedig az önkritika sem igazán érződik rajtuk, ezért nehéz abban bízni, hogy ez a helyzet pozitív irányba változhat. Ha Szima Gábor viszi tovább a csapatot, eléggé garantáltnak tűnik a középmezőnybe süllyedés, a végleges elszigetelődés, a még üresebben kongó stadionok.
Jöhetne valaki független vállalkozó, aki elégséges tőkével rendelkezik, hogy átvegye a klubot. Sok ilyen pletykát lehetett hallani az utóbbi években, azonban ezek egyikéből sem lett semmi. Bár jól hangzik ez a verzió, azonban nem csak valószínűtlennek tűnik, hanem erőteljesen kockázatos is: nem elég a pénz, koncepcióra és kapcsolatokra is szükség van.
A harmadik lehetőség az állami protezsáltak közé való belépés. Ennek megvalósulása mellett szól, hogy roppant kínos a sok milliárdból megépített, mégis üresen kongó stadion. Az önkormányzathoz köthető médiákban is megjelent, kritikus hangvételű cikkek is jól jelzik, nem nevezhető pozitívnak Szima Gábor politikai megítélése, és nagyon sokan érzékelhetően nem bánnák, ha új tulajdonos kerülne a klub élére.
Nekünk, szurkolóknak egyik verzió sem ígér garanciát a szebb jövőre. Az első forgatókönyv a status quo fennmaradása, a második a nagyfokú bizonytalanság, a harmadik pedig az eljellegtelenedés miatt hangzik rosszul. Félő tehát, hogy bármit is hoz a jövő, a múlt diadalai egy jó ideig csak szép emlékek lesznek.
Ez az írás egyébként direkt nem a képekről szólt. Egyetlen fotót raktam be a cikk elejére, amely tartalmában és színvilágában egyaránt jól tükrözi a kialakult helyzetet. Most ezzel szeretném zárni: „Változást a DVSC-nél!” Én a magam részéről már annyira torkig vagyok ezzel az egésszel, ami a klubnál zajlik, hogy hiába tűnik kilátástalannak az összes lehetséges jövőkép, hiába érzem és tudom, hogy lehet még ennél is rosszabb a helyzet, mégis úgy gondolom; azok, akik így bánnak a saját szurkolóikkal, nem méltóak egy klub vezetésére, akkor sem, ha nélkülük az a klub nem tartana ott, ahol. Legyen szó (a teljesség igénye nélkül) akár Kondás Elemérről, akár Szilágyi Sándorról, akár Szima Gáborról, a múlt sikerei nem adhatnak felmentést az alól, ahogyan az elmúlt kb. két évben sárba tiportak mindent, amit addig (akár ők, akár mások) felépítettek, de legfőképp sárba tiporták a szurkolók álmait, lelkesedését, szeretetét.
Kedves klubvezetés! Kedves szakmai stáb! Kedves játékosok! Lehet, hogy mi, szurkolók is sokszor követtünk el hibákat. Jogtalanul vagy túlzottan bántó módon kritizáltunk, nem volt eléggé jó nekünk az, amit pedig meg kellett volna becsülni. Lehet, hogy objektíven nézve még mindig sok más csapat szurkolótábora cserélne velünk és lenne a helyünkben. Mi azonban soha nem a sikereket hiányoltuk igazán. Inkább azt, hogy megtiszteljenek minket. Mi nem fizetést kapunk azért, hogy meccsre „járjunk” és a klubért harcoljunk, hanem fizetünk érte. A szurkolók nélkül nem lehet létjogosultsága és legitimitása egy klubnak! Több tiszteletet kérünk tehát. Ideje, hogy véget érjen a megalázottság korszaka. És akkor lényegtelen lesz minden más.
„Küzdjetek hát értünk,
És magatokért…”
Enderson
