Sorozatunkban a DVSC egykori legendás, elsősorban cívisvárosi kötődésű, profi pályafutásukat immár maguk mögött tudó, vagy annak végéhez közeledő labdarúgói előtt kívánunk tisztelegni, akik közül külön is kiemelkednek „aranygenerációnk” kilencvenes években debütált tagjai, de természetesen másokról is megemlékezünk majd. Sorozatunk tizenkettedik alanya nem más, mint a klub történetének egyik legjobb légiósa, Ibrahima Sidibe.
A szenegáli Nguidile-ben született 1980-ban. Pályafutása korai szakaszáról keveset lehet tudni, annyi bizonyos, hogy 14 és 17 éves kora között az egyiptomi CS Sfaixen csapatában pallérozódott. 1997-ben került Európába, méghozzá Ausztriába, akkor az SG Wattens együttese igazolta le a még fiatalkorú Sidibét. Egészen 2004-ig játszott a sógoroknál, ez idő alatt megfordult még az FC Wacker Tirol, az SV Pasching és az SV Ried gárdájában. 2005 nyarán került a DVSC-hez próbajátékra, és a balmazújvárosi edzőtáborban mérték fel képességeit. A szurkolók először az Újvárosban megrendezett DVSC – Nyíregyháza felkészülési mérkőzésen láthatták őt, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a helyszínen tekinthettem meg a találkozót. Emlékszem, a közönség nagy része mosolygott, amikor a szó szerint csetlő-botló hórihorgas támadót meglátták a pályán. Aztán vastaps fogadta, amikor szép mozdulattal bólintott a kapuba. A felkészülési mérkőzésen mutatott teljesítmény meggyőzte a stábot, és egy hét múlva hároméves szerződést kötött a DVSC-vel.
Ne feledjük, az ezt megelőző szezonban nyerte történelme első bajnoki címét a DVSC. A gárda már készült a nehéznek ígérkező, Hajduk Split elleni BL selejtezőre. Közben benne lógott a levegőben, hogy a húzóembernek számító Bogdanovics-Kerekes páros külföldre szerződik, így gondoskodni kellett a pótlásukról. Sidibe mellett egyébként ezen a nyáron még Bojan Brnovicsot és Ferenczi Istvánt is szerződtette a klub a támadósorba, nem volt tehát könnyű dolga Ibrahimának a kezdőbe kerülni. Ennek ellenére rögtön az első bajnoki fordulóban kezdőként lépett pályára a Zalaegerszeg ellen, mi több, hamar megszerezte első debreceni találatát. A Hajduk Split elleni BL párharc második meccsén is pályára lépett, és akkor is betalált a kapuba, meglehetősen biztatóan kezdődött tehát debreceni karrierje. Amire számítani lehetett, be is következett: a Manchester United elleni párharcot követően az átigazolási időszak utolsó napjaiban Bogdanovics és Kerekes is külföldre szerződtek, így Sidibe rögtön alapemberré vált a támadósorban, ahol társa többnyire a szintén friss igazolás Brnovics volt.
Első idényében 15 gólig és 8 gólpasszig jutott az NB I-ben, emellett a csapat egyetlen gólját szerezte a Sahtar Doneck elleni UEFA-kupa párharcban. Hamar húzóemberévé vált tehát a csapatnak. A következő idényben is ontotta a gólokat, a bajnokságban 17 találatig és 5 asszisztig jutott (a góllövőlistán eggyel maradt le a gólkirály Bajzát mögött), a BL selejtezőben pedig gólt szerzett a Rabotnicski elleni vesztes találkozón. Két év alatt tehát 32 bajnoki gól, ezzel pedig már erősen benne lógott a levegőben, hogy a 26. életévében járó játékos hamarosan egy erősebb bajnokságban köthet ki.
A csapat irányítását idő közben már Miroslav Beránek vette át Supka Attilától, személyében pedig olyan edzőt ismertünk meg, aki mert váratlanokat húzni (gondolom sokan emlékeznek még arra, amikor Sándor Tamás belső védőként szerepelt nála, de Mészárosból is ő faragott kiváló középső védőt). A DVSC csatársorát minőségi játékosok alkották a 2007-08-as szezon kezdetén, csak hogy néhány nevet említsek: Kerekes, Kouemaha, Zsolnai, Rudolf… A cseh tréner Kouemahát favorizált a kezdőben, mellette játszott a többi csatár, általában rotációban. Egy Zalaegerszeg elleni hazai bajnokin találta ki Beránek, hogy ugyan mi lenne, ha Sidibe balhátvédet játszana. Megoldotta azon a poszton is, de nem volt az igazi, és ezt ő is érezte. Az őszi szezonban ugyan rendszeresen pályára lépett, de nem egyszer fordult elő, hogy a védelem bal szélén, és ez Sidibének egyáltalán nem tetszett. Nem is volt meglepő, hogy télen nulla bajnoki góllal a zsebében úgy döntött, hogy légiósnak áll. Ugyan Beránek távozott a csapat éléről, de támadónk úgy gondolta, hogy eljött az ideje annak, hogy komolyabb bajnokságban bizonyítson. A szerződése egyébként is lejárt volna a nyáron, így az utolsó lehetőségünk volt, hogy némi pénzt lássunk érte. Végül a belga Sint-Truiden együtteséhez szerződött 2008 januárjában.
Egyik legemlékezetesebb debreceni gólja 7:06-tól
Belgiumi pályafutása nem indult jól, az első fél évben nem tudott alapemberré válni, gólt nem szerzett a bajnokságban, csapata ráadásul kiesett az élvonalból. Lehet, hogy pont ez tett jót pályafutásának, ugyanis a másodosztályban alapemberévé vált a Sint-Truidennek: 35 bajnokin 21 találatig jutott. Csapata visszajutott az élvonalba, így a 2009-2010-es szezonban ismét a Jupiler Leagueben bizonyíthatott. Bizonyított is, ugyanis 13 találatig jutott a belga élvonalban, ezzel pedig a bravúros ötödik helyig repítette csapatát. Emiatt némiképp meglepő volt, hogy a nyáron lejáró szerződését nem újította meg, és az alsóházban végző Beerschothoz igazolt. Döntése nem bizonyult jónak, a következő szezonban fél év alatt hat találatig jutott, de már a télen továbbállt, és a szintén középcsapatnak számító Westerlohoz igazolt. A maradék fél szezonban kevés lehetőséget kapott új csapatában, gólt pedig nem is szerzett. Ekkor már benne volt a korban is, hiszen 32. életévét taposta. A félresikerült idényt követően nem volt meglepő, hogy országot váltott, és a debreceni szurkolók nagy örömére visszatért a cívisvárosba, ahol legnagyobb sikereit érte el. Döntése egyébként nem volt meglepő, hiszen magyar felesége révén kötődött az országhoz, a városhoz, így hosszú távú tervekkel tért vissza Debrecenbe 2012 nyarán.
Mi, szurkolók sokat vártunk tőle. Emlékezetes, hogy ebben az időszakban volt egy csúcsformában lévő Coulibalynk, szóval minőségileg nagyon is rendben voltunk elöl. A kérdés csak az volt, hogy a két támadó elfér-e egymás mellett. Az idő végül igazolta, hogy igen is, meg nem is. Egy veretlen szezon után, címvédőként vágott neki az új szezonnak a csapat, nagy elvárásokkal. Eleinte minden jel arra mutatott, hogy jó szezonunk lesz, hiszen Sidibe gólokkal tért vissza a csapatba: első mérkőzésén, a BATE Boriszov ellen rögtön gólt szerzett, majd az első bajnoki fordulóban, a Győr ellen is betalált, mindjárt kétszer is. Az intenzív kezdést visszaesés követte mind az ő, mind a csapat részéről. A BATE elleni visszavágót elbuktuk, a bajnokságban pedig botladoztunk. A csapat végül a hatodik helyen végzett a bajnokság végén, de cserébe a Magyar Kupát megnyerte. A hős azonban ezúttal Coulibaly volt, aki a bajnokságban 18 találattal gólkirály lett, az MK finálét pedig egymaga nyerte meg a csapatnak. Sidibe 8 góllal és 4 gólpasszal zárta az évet, alighanem mindenki többet várt tőle.
Hanem a következő szezonban már nem volt Coulibaly, így ismét kulcsszerep várt szenegáli támadónkra. A korai nemzetközi kiesés után nyugodtan koncentrálhatott az együttes a bajnokságra, aminek meg is lett az eredménye: 2014-ben története hetedik bajnoki címét ünnepelhette, immár az új Nagyerdei Stadionban. Sidibe valóságos vezére volt a csapatnak, a bajnokságban 10 gól volt a mérlege, összességében pedig 30 tétmeccsen 14 találatig jutott. Az ekkor 34 éves támadónk ismét csúcsformának örvendett, és a következő szezonban is rá épült a csapat támadójátéka. A nemzetközi kupában egymaga repítette a Lokit, a Cliftonville-BATE-Young Boys elleni párharcokban négy gólt szerzett (az egész csapat összesen ötöt), ezzel pedig a DVSC legeredményesebb játékosa lett a nemzetközi kupákban. A bajnokságban már kevésbé ment neki jól, a csapat ismét gyengélkedett, tavaszra pedig berobbant Balogh Norbert a kezdőcsapatba. Sidibe játékpercei lerövidültek, a szezon során összesen négy bajnoki találatig jutott.
Az idei szezon kezdetén úgy tűnt, ismét alapembere lehet a csapatnak, dacára annak, hogy már 35. életévét taposta. A nemzetközi mérkőzéseken többnyire kezdő volt, be is rámolt a három párharcban három gólt, tovább növelve nemzetközi góljainak számát. A bajnokságban a kettős terhelés miatt nyáron keveset játszott, ősztől viszont ismét alapemberré nőtte ki magát. A gólok azonban nem nagyon jöttek, összesen háromszor zörgette meg az ellenfelek kapuját 2015 végéig, és a csapat sem szerepelt jól. Tavasszal úgy vágtunk neki a hátralévő meccseknek, hogy ismét Sidibe volt a sztenderd emberünk elöl. Az első két fordulóban betalált a Vasas és a Paks ellen is, ekkor ismét úgy tűnt, hogy magára találhat, de aprócska fellángolásról volt szó. Ezt követően ugyanis teljesen kegyvesztetté vált: az Újpest ellen alig egy perc jutott neki, majd bekerült a csapatba Takács Tamás, aki hamar bebetonozta helyét góljaival a kezdőben. Ezt követően Sidibének már csak egy meccs jutott, a Honvéd elleni csúfos hazai 0-3, amin csak Takács eltiltása miatt játszott. A hátralévő nyolc fordulót sérülések miatt kihagyta, majd hiába épült fel, tétmérkőzésen többet már nem lépett pályára a DVSC-ben. Még az utolsó hazai, Diósgyőr elleni találkozón sem, amin már a kispadon foglalt helyet, és ahol vélhetően már tudták a vezetőségben, hogy nem hosszabbítanak vele, ennek ellenére nem adták meg neki a lehetőséget, hogy elbúcsúzzon tőle a közönség. És nem csak ez volt méltatlan bánásmód, hanem az is, hogy nem közölték vele, hogy már nem számítanak rá, Szima Gábor úgy jelentette be a szezonértékelő ankéton távozását, hogy ő maga nem tudott erről.
Azt gondolom, kevés olyan játékos van a futballtörténelemben, aki ikonná növi ki magát egy csapatban, ennek ellenére megesik vele az a csúfság, hogy kétszer is méltatlanul kell távoznia a csapattól (én a 2008-as eligazolását is annak éreztem a Beránek-féle bánásmód miatt). Lehetne azt mondani, hogy csak egy zsoldos légiósról beszélünk, de ha van olyan ember, aki esetében ez nem helytálló, akkor az pont Sidibe: mindig is kötődött a Lokihoz, nem véletlenül tért vissza 2012-ben, és családot is itt alapított. Emellett az utóbbi években már felvette a magyar állampolgárságot is, egyszóval ízig-vérig debrecenivé vált, és az én szememben nincs különbség közte, vagy bármelyik másik játékosunk között, akinek cikket szenteltünk ebben a rovatban. Emiatt nem tartom fairnek, hogy a klub történetének negyedik legeredményesebb játékosát ilyen körülmények között „küldjük nyugdíjba”. Sidibe egyébként a Nemzeti Sportnak nyilatkozva elmondta, hogy csalódott, amiért távoznia kell, ugyanis érez még magában annyi erőt, hogy minőséget vigyen a csapat játékába. Én a magam részéről egyet értettem azzal, hogy kezdőként már nem számoltak vele, viszont ha ő még szeretett volna maradni, akkor lehetőséget kellett volna neki adni, és csereként simán pályára léphetett volna még jövőre is. Így vélhetően marad számára az NB II-es lehetőség, ugyanis aligha akar elszakadni a várostól, Balmazújvárosban vagy Nyíregyházán viszont alighanem tárt karokkal várnák őt.
Mi a magunk részéről ezzel a cikkel búcsúzunk a DVSC történetének egyik (ha nem a) legjobb légiósától, és egyik legeredményesebb játékosától. Sok sikert a hátralévő pályafutásához, és a futball utáni élethez!
