Létezik egy olyan játékostípus, amelynek megítélése alapos fejtörést okoz a kategorizálást kedvelő szurkernek. A nézőtéri szájkarate állandó kiváltói ők, akik kóros formaingadozásukkal folyton álmatlan éjszakákat okoznak a mestereknek. Ember legyen a talpán, aki kibogozza bioritmusuk mozgatórugóit, s megfejti ok-okozati működési elveiket. Nostradamus csődöt mond, ha a megrendelés tárgya az adott spíler másnapi formájának megtippelése, így jobb híján a sarki boltosok is – hosszas fejvakargatás után – a szavatossága ismeretlen táblákat kezdik el leporolni. Egyedeink egytől egyig jó képességű labdarúgók, mégis talán több mérget eszünk meg velük kapcsolatban, mint amennyi örömünket leljük bennük.
Marius Sumudica
Rögtön első szezonjában házi gólkirályi címre tett szert. Felsejlett, hogy az új Ilea-val van dolgunk. Csakhogy, ha nagy sikert érsz el, vagy volt egy jó szezonod, akkor a következő szezon kicsit nehezebb lesz, mert onnantól kezdve viszed magaddal azt a terhet is, amit az előző évben sikerült megvalósítani, hisz az már elvárássá válik. Egy román játékosnak ráadásul kétszer annyit kell letennie ahhoz az asztalra, hogy kivívja a szurkolók elismerését. Sumudica azonban belelépett abba a folyóba, amibe korábban már megannyi légiós sorstársa is. Azt hitte a jó teljesítmény, a gólok maguktól jönnek, neki pedig egy fűszálat sem kell keresztbe tennie. Még végül azon kapta magát, hogy teljesen beleszürkült a honi mezőnybe. Önmaga paródiájává vált a kihagyott ziccerekkel, a bosszantó technikai hibákkal, illetve az óriási hibaszázalékkal. Termelékenysége visszaesett, ennek ellenére úgy gondolta, neki bérelt helye van a kezdőben. Viszonya elmérgesedett Szentes Lázárral, aki egyre többször mellőzte az elkényelmesedett sztárocskát. A szakítópróbát a PAOK elleni hazai visszavágó jelentette, amikor Szentes kihagyta a keretből. Erre nem túl elegáns megoldással szó nélkül felszívódott a Nagyerdőből, melynek kivitelezésével méltán pályázhatott volna a Lost című sorozat szereplőválogatására. Utána különböző román csapatokban bizonyította ösztönös gólérzékenységét.
Sabin Ilie
A szerencsejáték-függő, aki a félkarú rabló bűvkörébe került. Az edzés-játékterem-meccs-játékterem ritmust életmóddá fejlesztette. Szima óriási üzletet csinált vele, hiszen amit kifizetett neki bérben visszanyerte a játékgépeken. Ráadásul eleinte a derék támadó – aki egykoron a Valenciaban is megfordut – gólokkal hálálta meg a városi legendák szerint egyre gyakoribbá váló fizu előlegeket. Megtorpanása talán arra vezethető vissza, hogy ráébredt az üzlet előnytelenségére, s úgy döntött bőven elég egy fronton megszolgálni a belé vetett bizalmat. Főként mivel derűlátásra a konkurensek erős piaci pozíciója miatt az üzleti környezet sem adott okot. Nem szükséges ahhoz mértéktelenül szaggatni az istrángot, hogy olykor a védelemben is megtalálja a nyílásokat – gondolhatta a nagy vándormadár. A szezon végén Szentes megunta a hadakozást a kiszámíthatatlan románnal, s kiadta a csatár útját. Aki a Rapid Bukarest színeiben 31 meccsen 18 alkalommal torpedózta meg a vetélytársak kapuját, hogy aztán ide-oda csatangolva zuhanórepülést vegyen pályafutása.
Kapus-saga
Ahogyan egyik kommentelőnk felvetette, a 90-es évek második felében valóban nem jelentett életbiztosítást a Loki ketrece elé állni. Néhány év alatt elfogyasztottunk féltucatnyi hálóőrt. A Kövesfalvi, Téglási (a képen), Nagy Zoltán, Horváth Dezső, Fekete, Erdélyi hatosból egyik sem tudott gyökeret verni az első számú kapus pozíciójában. Egyeseknek a kifutásokkal, míg másoknak a levegőben úszással vagy Fortunával gyűlt meg bajuk. S akadt köztük olyan, aki szimplán lyukas kezű portás volt. Fekete például az egyik pillanatban párduc-vetődéssel szedte ki a gömböt a ficakból, majd egyszerűen elnézett egy átlagosnak mondható szabadrúgást. Bravúrok és betlik algoritmusa kiadta a poszt sava-borsát. A „Végy egy jó kapust” szlogen nálunk nem nyert létjogosultságot. A kóros pénzhiány nem engedte szabadon szárnyalni a fantáziát. A képzeletbeli bukmékereknél kettes odds alatt nem lehetett volna fogadásokat kötni a kezdő személyére. A 96/97-es idényben hárman osztoztak meg testvériesen a szezonon. Enyhe malíciával azt is mondhatnám, hogy csupán megérzésekre tudott hagyatkozni az aktuális tréner, vagy pedig remegve fordult a szent atya áldásos tanácsáért, bízva az útmutatás életszerűségében. Ettől függetlenül szinte egytől-egyig szerethetőek voltak emberileg. Kövesfalvi aztán a Gázszerben kimondottan jó időszakot produkált, valamint a rákot is legyőzte, amiért csak elismeréssel tudok adózni előtte.
Hanák Viktor
Siófokról került az együtteshez abban az évben, amikor papíron kiestünk az élvonalból. Az akkori hátsó alakzatban a jobbak közé tartozott. A valódi próbatételt viszont az elvárások átfogalmazódása hozta magával. Ám a 2002-2003. évi alakulatnak már korántsem lett kirobbanthatatlan tagja. A veszélyes felfutások nem tartoztak a fegyvertárába. A defenzív játék terén ellenben elsajátította a söprögetőkre vonatkozó „vagy a labda, vagy a baba” mottót. Távolról megindított, nyújtott lábas kanalazó mozdulatai a védjegyévé váltak. Ki tudja, talán Mátyust tartotta a példaképének. Egy középmezőnybe tartozó gárdának erőssége tudott lenni, de vita tárgyát képezte, hogy egy merészebb álmokat dédelgető csapatban képes-e a modern futball követelményeinek megfelelő tartalommal feltölteni a szélsőjátékot. Rámenősségére, illetve küzdőszellemére nem lehetett panasz. Viszont improvizációs képessége, valamint gondolkodásának gyorsasága hagyott kívánnivalót maga után. Mindenesetre az idény végén neki is kiadta Szentes az ukázt, miszerint nincs keresnivalója Debrecenben. A Sopronnál alapemberré vált, majd játszott Győrben és Pakson. 2009 őszén kiebrudalták a paksi keretből, így nagy duzzogva alsóbb osztályú osztrák egylethez igazolt.
Az első részt itt olvashatjátok.
(A képek forrása: nso.hu)
