…az áldozatot az isteneknek. A veretlenséget adjuk a BATE elleni továbbjutásért a Bajnokok Ligájában. Elérhető egy cél, amelynek most alá kell rendelni mindent, mert a rövidtávú gondolkodás mindig tévútra visz. Fontosabb az az elérhető pénzösszeg, amellyel biztosítani tudnánk a következő évek stabilitását, mint egy bajnoki győzelemért járó három pont. A kettő közül senki se választaná az utóbbit.
Habár a Kaposváron pályára lépő kezdő érthető a fent említettek okán, a játék azonban kevésbé. Hiába játszott szó szerint a DEAC kerete, a teljesítményük elég szomorító volt. Nem volt lendület és ötletesség, még az elsőosztályhoz képest is kimondottan lassan passzoltak és nagyon körülményesek voltak. Pedig pont a fiatalos hévben lehetett bízni, amelyet végül nagyítóval sem lehetett megtalálni.
Az egész meccs folyamán legjobban az első két percben játszottunk, amikor a kezünkbe vettük az irányítást és szögletet harcoltunk ki. A kaposvári kapus kirúgása után azonban a fölényünk is elszállt, a hazaiak ráéreztek arra, hogy itt és most ők számítanak erősebbnek. Nem tudni, hogy mennyire volt tudatos a harminc-negyven méterre visszahúzódó taktika, de nem jött be. A Kaposvár akkor került helyzetbe, amikor akart, habár csak egy szabadrúgásgóllal tudták megnyerni a meccset. Az viszont érthetetlen volt, hogy a hátrány tudatában is a biztos védekezés – ami nem is volt biztos – volt a cél. Egy minimum három emberes letámadással már zavarba hozhattuk volna a kaposváriakat. Középpályás szűrés nem volt, a tolódások nem mentek, valamint messze is álltunk az emberektől. A tipikus magyar betegség is megfigyelhető volt a pályán, egyes játékosok csak nézői voltak az eseményeknek, csak akkor iparkodtak, ha a labda a közvetlen közelükben volt. Az utolsó tíz perc „nyomása” inkább hasonlított egy csapdába esett ragadozó halálvergődésének, mint tudatos támadássorozatoknak.
A pontosztástól most inkább eltekintünk, ezért marad a szöveges értékelés. Poleksziccsel különösebb gond nem volt, de gólt oda nem szabad kapni. A belső védők nem álltak mindig a helyzet a magaslatán, Ferenczi előrefelé aktív volt, de ne erőltessük védekezésben. Bernáth hajtott, de sajnos eljárt felette az idő, ideje lenne szögre akasztani azokat a cipőket. Ez vonatkozik Dombira is – aki úgy szállt be a meccsbe, ahogy a fiataloknak kellett volna -, de szívesebben emlékeznénk a Kecskemét elleni eddigi utolsó góljára, mint ezekre a néhány percekre. A fent említett szűrés nélküli középpálya Spitzmüller és Oláh játékát jellemzi, Lucas néha hosszú percekre eltűnt, majd volt egy-két passza. Három lövésünk is a nevéhez fűződik, de ennél több kell. Csorba játéka azért tetszett, mert egyből ellenfele felé fordult, próbálta átjátszani, nem passzolt alibiből hátra. Kulcsár néha felgyorsított, de mindig egyedül maradt. Nikolic egyszerűen borzalmas volt, de ez a meccs nem mérvadó a szempontjából. Szécsi ismét pozitív benyomást keltett, ellentétben Viniciusszal.
Az összecsapás előtt azt gondoltuk, hogy itt a lehetőség bizonyítani, de ez nem történt meg. Nem lehetett látni olyat, akit nyugodt szívvel betennénk az „első csapatba”. A lendület, az akarat hiányzott, így pedig nem lehet meccset nyerni. El kellene gondolkodni azon, hogy van-e értelme ilyen sok játékost tartogatni. A húszas éveinek második felében járók már nem tehetségek. A minőség és nem a mennyiség a fontos. Ez a meccs megtörtént, többet nem is kell róla beszélni. Bizonyos konzekvenciákat le kell vonni, de a hosszútávú cél mindennél fontosabb jelen pillanatban.
(A kép forrása: dvsc.hu)
