Viszontagságos időszakon vagyunk túl, amely tulajdonképpen a debreceni futball hátországának erejét is felmérte. Az Újpest elleni találkozótól pedig azt is vártuk, hogy megmutassa, milyen mentális állapotban vagyunk a csúnyára sikeredett kiesést követően. A Megyeri úti fellépés izgalmi faktorára aligha lehetett panasz, a csapat által mutatott játéktól ugyanakkor nem mentünk le hídba. Az eseménydús összecsapáson a két tréner nem győzött bosszankodni, mert igazából egyikük csapata sem úgy játszott, ahogyan azt előzetesen eltervezték. Leginkább egymás hibáit kihasználva generáltak a felek jókora forgalmat a kapuk előtt. Nem nehéz belátni, hogy fel kellett kavarni a klub körüli állóvizet, ennek tudható be a vártnál nagyobb last minute mozgolódás. A szükséges ráncfelvarrás tehát egyáltalán nem csoda, a látottak tükrében az viszont annál inkább, hogy gól nélkül ért véget a meccs.
Nikolov távozása utólagos beismerő vallomásként fogható fel. Ramos eligazolása pedig egyenlő Spitzmüller előléptetésével, aki annak rendje és módja szerint kezdőként kapott bizalmat Józsika távollétében. Merész döntés az ő előtérbe tolása, tényleg csak remélni lehet, hogy meghálálja a jókora bizalmat. A reaktivált Bernáth a Pápa ellen meggyőzte a szakmai stábot, hogy rutinja és higgadtsága aranyat érhet egy ilyen zaklatott lelkiállapotú periódusban. Egyébként a két gárda felállása, illetve taktikája semmilyen meglepetést nem tartogatott.
Az elmúlt fordulókhoz hasonlóan ezúttal is tompán, kissé lagymatagul indult számunkra az összecsapás. Nincs ebben semmi különös, hiába szajkózzuk folyamatosan, hogy az élet megy tovább, azért egyfajta nihil érzet érzékelhető a játékosokon. Ugyanúgy kell idő az akklimatizálódáshoz, mint amikor az ember a nyári vakáció után visszacsöppen a szürke hétköznapok világába. Ez voltaképp természetes, de nem tarthat sokáig a sebek nyalogatása. Nincs mese, újra a magyar bajnokságban meghatározott célokért kell tudni lelkesedni, csúszni-mászni. Szóval nincs mit ragozni, nehézkesen pörögtünk fel a megfelelő sebességfokozatra. A rendkívül harcos Újpest ki is használta ezt, magukhoz ragadták a gyeplőt a mérkőzés kezdeti szakaszában.
Jos Daerden még keresi a liliák legerősebb összeállítását, de szervezettségben máris sokat léptek előre a fővárosiak tavalyhoz képest. Az idei Újpest továbbra is bővelkedik erősen középszerű játékosokban, de olybá tűnik, hogy a nagyobb rangadókra képes felszívni magát az együttes, s veszélyesen futballozni. Ráadásul az ő szemszögükből ennél jobbkor aligha találkozhattak volna velünk. Ennek megfelelő felfogásban léptek pályára, s korán megmutatkozott, hogy bizony a védekezésünk minősége jelentősen amortizálódott tavalyhoz képest. Labdakezelési hibákkal, hanyag és könnyelmű passzokkal számtalanszor mi magunk ajándékoztunk óriási gólszerzési lehetőségeket a riválisnak. A dühítő technikai hibákat azonban olyan gyatra befejezések kísérték, amelyek hatására vulkánszerűen tör elő az emberből a cifra magyar nyelv. Akadtak tehát szép számban lehetőségek mindkét oldalon, dacára annak, hogy nyomozni kellett az értékelhető beadásokat. Főképp az Újpest jobb oldala volt aktív, köszönhetően a roppant nagy kedvvel játszó Szélesinek. Nem boldogultunk vele, de szerencsére a csapattársai sem igazán tudták követni.
Komfortosan éreztük magunkat az első félidő ácsorgós-totyogós tempójában. Keveset, s ritmustalanul mozogtak a srácok. Janika csupán lődörgött a gyepszőnyegen, Spitzmüller semmi kockázatot nem vállalt. Korhut se ezen a meccsen találta meg tavalyi önmagát. Továbbá Coulibaly és Sidibe sem erősíti egyelőre a másik játékát, nincsenek még precízen összehangolva a szerepek. Momentán be kell érni annyival, hogy mindketten képesek bármikor villanni.
A második játékrészben nagyobb erőket mozgósítottunk, több alkalommal is sikerült az újpesti védelem mögé kerülni. A felforgatott középpálya azonban nem találta az egyensúlyt támadás és védekezés között, így a mi kapunk előtt is grundfocis jelenetek alakultak ki. Az újpesti játékosok nem egyszer közvetlen közelről lőhettek, önfeláldozó mentések sorát mutattuk be. Az idő előrehaladtával egyre inkább szétszakadt a pálya közepe, így valóban kimondottan élvezetes, szórakoztató játék alakult ki. Mindkét együttes közel állt a győzelmet érő találat megszerzéséhez, de mintha az égiek gólcsendet rendeltek volna el. Mindent egybevetve a második félidőben jobban játszottunk, mint az Újpest. Bódi és Szakály lövésénél is pusztán centiméterek választottak el bennünket a mámortól, ám a kapufa megkönyörült a hazaiakon. Az előző idényben ezek a labdák befelé pattantak, de most elpártolt tőlünk a szerencse, így be kellett érnünk a döntetlennel.
(A képek forrása: dvsc.hu)
