Új sorozatunk nem másra vállalkozott, mint bemutatni a DVSC nemzetközi tétmérkőzéseit. Az első ilyen jellegű összecsapásra 1931-ben és 1934-ben, majd az 1979-80-as szezonban került sor: az 1990-es évek végéig csak epizódszerepek jutottak számunkra. Azonban az elmúlt 10-15 év sok izgalmat, számos emlékezetes mérkőzést tartogatott. Ilyen volt például a Wolfsburg, a Bordeaux, a Hajduk Split, a Manchester United elleni derbi is, hogy csak párat említsünk, de nem túl régi emlék a BL és az EL csoportkör sem. Ezeket a mérkőzéseket, a győzelmeket és a kudarcokat is szeretnénk feleleveníteni tizenöt részes sorozatunkban. A sorozat tizennegyedik részében a klub történetének egyik legsikeresebb évét követő nemzetközi szereplését idézzük fel 2012-ből.
Ami 2010-ben még működött a többfrontos terhelés mellett, az 2011-ben már nem: az Európa Liga csoportkörös évben nem volt elég hosszú a kispad, és a csapat sem volt olyan erős, hogy minden fronton helytálljon. Az EL szereplés után 2011 decemberében lényeges változás történt: Herczeg András szerződése lejártával felállt a csapat kispadjáról, és inkább az utánpótlás fejlesztésébe fordította erejét. Szima Gábor a csapat történelme során másodszor nevezett ki külföldi edzőt a cseh Zdenek Scasny személyében. A cseh vonal egyszer már bevált, Miroslav Beránek személyében, ezt próbáltuk újfent alkalmazni. Ez a váltás azonban sajnos, mint később kiderült, nem jól sült el.
A tavasz során folyamatosan bukdácsolt a csapat, a csapat kiesett a Magyar Kupából, és a Ligakupa döntőjét is elbukta a Pakssal szemben. A bajnokságban sem jöttek az eredmények, ennek végkifejlete pedig az lett, hogy a cseh tréner mindössze hat bajnoki meccs eltelte után, a Siófok elleni hazai vereséget követően lemondott, mérlege 0 győzelem, 3 döntetlen, 3 vereség volt. A maradék hét fordulóra Szima Gábor az NB II-es DEAC-ot irányító Kondás Elemért kérte fel, hogy irányítsa a csapatot. Ez valamelyest feldobta a gárdát, és elértük azt, hogy az utolsó fordulókban a bronzéremért, és ezzel együtt a nemzetközi kupaindulásért harcoltunk. Az utolsó fordulóban nem a saját kezünkben volt a sorsunk, ennek ellenére ki is kaptunk, így végül ötödik helyen zárt a DVSC, ami a 2004-es sikerkorszak kezdete óta a legrosszabb helyezés volt.
Ezzel együtt a Loki hosszú évek után elesett a nemzetközi kupaindulástól, és 2003 után először nem indult valamelyik kupasorozatban. Bár pénzügyileg ez negatív hatással volt a csapatra, mint később kiderült, más szempontból előnyös volt. A nyár folyamán a vezetőség úgy döntött, hogy bizalmat szavaz Kondás Elemérnek, és stábjának, akivel kétéves szerződést kötöttek. Az új szezonra való felkészülést jelentősen elősegítette, hogy nem kellett nemzetközi meccset játszanunk, így volt időnk nyugodtan felkészülni, és összeszedni magunkat. Nos, ez nagyon jól sikerült. Az új idényt zsinórban hét győzelemmel kezdtük, először Siófokon vesztettünk pontokat. A Győr szinte fej-fej mellett haladt velünk, az őszi szezon végére négypontos előnyt építettünk ki, és még veretlenek voltunk. A tavaszi szezont rögtön két nagyon nehéz rangadóval kezdtük, a nyitányon a Fradihoz látogattunk, két fordulóval később pedig az egyik nagy riválisunkhoz, a Videotonhoz. A Fradit sok év után megvertük az Albert Stadionban 2-1-re, Székesfehérváron pedig egy nagyon értékes 1-0-s győzelmet arattunk az emlékezetes Bozovic-féle eladott labdás góllal. Ekkor nagyon közel kerültünk a bajnoki címhez, pedig még tíz forduló hátra volt, és még mindig csak hatpontos előnyünk volt a Győrrel szemben. Az úgymond sorsdöntő összecsapásra a 27. fordulóban került sor Győrben, ekkor ötpontos előnnyel látogattunk az ETO Parkba, és a tét az volt, hogy egy győzelemmel végleg lerázzuk az ETO-t, de egy vereséggel meg nyílttá vált volna a versengés. Szerencsére Varga korai góljára egy érdekes találattal válaszolt Szakály (vagy Bouadla), majd a második félidőben Sztevanovics második szerencsétlenkedését Coulibaly is kihasználta, nyertünk 2-1-re, a következő héten pedig a Pécs esetleges legyőzésével megvolt a bajnoki cím. Meg is lett, mert 4-0-ra nyertünk, és még a maradék kettő, tét nélküli találkozót is megnyertük, így a Vasas 1966-os veretlen bajnoki címét tudtuk megismételni 46 év elteltével, és a DVSC megszerezte hatodik bajnoki címét! Ráadásul még az MTK elleni maratoni meccsen a kupát is elhódította, így duplázni tudott a Loki.
A nyáron mindössze egyetlen jelentős változás volt a keretben, Ibrahima Sidibe hosszú belgiumi légióskodása után visszatért, és mindenki reménykedett benne, hogy Coulibalyval remek párost alkotnak majd. A Bajnokok Ligája selejtezőjének sorsolásán a kellemesnek semmiképp sem nevezhető, viszont verhető albán bajnok Skenderbeu Korcet kapta a magyar bajnok. Mindenki sima továbbjutást várt, joggal. Az első összecsapásra Korcában került sor, július 17-én. Borzasztóan kezdtük a meccset, az albánok tíz perc után már hárommal is vezethettek volna. Nem tudni, mi volt a csapattal, de az egész első félidőben olyan alárendelt szerepet játszottunk, mintha az ellenfél járta volna meg pár éve a BL és EL csoportkört. A nagy nyomásnak a 65. percben lett meg az eredménye, és Plaku révén vezetést szereztek az albánok. Helyzetet nem nagyon tudtunk kialakítani, viszont szerencsére nem is kaptunk több gólt, maradt az 1-0, ami a meccs összképét látva jónak mondható eredmény volt.
A média ezek után természetesen darabokra cincálta a csapatot, és jöttek a szokásos szurkolói megnyilvánulások, hogy leégettük az országot, meg ennyit ér a bajnok csapat, és társai. Mivel az UEFA már 2009-ben betiltotta az Oláh Gábor utcai stadiont, így újfent Nyíregyházára kényszerültünk albérletbe, amit a július 24-i visszavágóra egész szépen kipofoztak. A mérkőzést nagyon feltüzelt állapotban kezdtük, és szinte a kapujukhoz szegeztük az albánokat. Szerencsére az albánok nem bírták annyira a nyomást, mint mi az odavágón, és már a 12. percben vezettünk Coulibaly góljával. Innentől sokáig egálra állt a párharc, senki nem mert igazán kockáztatni. A jég az 58. percben tört meg, ekkor egy újabb szép akció végén Varga Józsi vágta a kapuba a labdát, ezzel pedig már továbbjutásra álltunk. Az előnyt végül megőriztük, sőt, Coulibaly el is döntötte a párharcot, a vége 3-0 lett, összesítésben 3-1-el jutottunk tovább.
Az már a visszavágó előtt eldőlt, hogy a következő körben kivel találkozunk. Nem volt szerencsénk a sorsolásnál, mert a BATE Boriszov-Vardar Szkopje találkozó győztese várt ránk, kettejük közül előbbi csapattól volt nagy félnivalónk, hiszen szinte rendszeres résztvevői voltak az utóbbi években a BL csoportkörének. Az odavágón úgy nyertek otthon 3-2-re, hogy a 90. percben még a macedónok vezettek, így volt sansza az esélytelenebbnek hitt csapatnak a visszavágón, de hazai pályán csak 0-0-ra voltak képesek, így a fehérorosz gárda jutott tovább. Am,i számunkra előnyt jelenthetett volna, hogy az éppen zajló Olimpián a résztvevő Fehérorosz válogatottban három BATE játékos is szerepelt, ráadásul egytől-egyig kulcsemberek. De hogy mégse örüljünk, arról pár nappal az első meccs előtt gondoskodott az ellenfél, mert sebtében leigazolták az egykori Barca-klasszis Aleksandar Hlebet. Viszont nekünk is volt egy új fegyverünk, hiszen Sidibe a Skenderbeu ellen letöltötte a hat évvel azelőtti (!) piros lapjáért kapott eltiltást, így bevetésre várt a BATE ellen.
Idegenben kezdtük a párharcot, és nagyon szervezett felállásban léptünk pályára. Kondás Elemér óriásit húzott az 59. percben, amikor a védekező középpályás Ramos helyett beküldte Sidibét: a szenegáli csatár egy remek kontra után megszerezte a vezetést a 68. percben. Sajnos negatív hős lett belőle, mert mikor már elkönyveltük a rendkívül értékes 1-0-ás idegenbeli győzelmet, akkor a 93. percben egy szabadrúgást követően éppen az ő testéről pattant a saját kapunkba a labda. A BATE tehát a Vardar után ellenünk is az utolsó pillanatban tudott gólt szerezni óriási szerencsével, de még így is nálunk volt az előny, igaz csak minimálisan.
Sajnos pont ez lett a vesztünk. A nyíregyházi találkozón vezetőedzőnk túlzott defenzív felállást választott, és a jobbszélre a Nikolov-Nagy Zoli párost nevezte, előbbi volt hátul, utóbbi a középpályán. Ennek sokszorosan megittuk a levét, a BATE tudatosan játszott Nikolov lassúságára, és a 25. percben Mozolevszkij bevette Verpecz kapuját. Ezzel a BATE állt továbbjutásra, nekünk pedig váltanunk kellett, érkezett is Sidibe a szünetben, de nem a gyengébben futballozó Nikolov helyett, hanem Nagy helyett. Ez volt az újabb hibás döntés, hiszen Nikolov az 57. percben sárgalappal a zsebében lerántott egy ellenfelet egy ártalmatlan szituációban, így megkapta a második sárgáját, emberhátrányba kerültünk 1-0-ás vesztésnél. A még nagyobb hidegzuhanyt az jelentette, hogy két percre rá góllal büntetett a BATE, végül eldöntve ezzel a párharcot.
Ezzel kipottyantunk az Európa Liga play-off körébe, ahol 2010-ben is szerepeltünk. Akkor mellettünk állt a szerencse a sorsolásnál, ezúttal nem, mert egy nálunk jóval erősebb csapatot kaptunk, ráadásul egy régi ismerőst, aki már 2003-ban is megállított minket, méghozzá a belga FC Brugest. Mivel elfogytak a balhátvédeink a párharcra (Korhut sárgák miatt, Nikolov a BATE elleni piros miatt volt hiányzó) így gyorsan kölcsönvettük tíz napra Mohl Dávidot a Kecsótól. Ezúttal hazai pályán kezdtünk, és lényeges változás volt az eddigiekhez képest, hogy a kapuban nem Verpecz állt, hanem a kétéves eltiltása után visszatérő Polekszics. Tipikus példája volt ez a meccs azoknak a nemzetközi kupameccseinknek, mikor a rutin hiánya kiütközött, és a sok kihagyott helyzet után jött a futball örökérvényű törvénye: az ellenfél kegyetlenül büntet. Az első játékrészben meglehetősen jól játszottunk, több nagy helyzetünk is adódott, de a 46. percben nagyjából minden eldőlt, mikor Ramos csúnya belépőjét piros lappal honorálta a játékvezető. Innentől maximuma abban bízhattunk, hogy lehozzuk 0-0-val a meccset, de hogy ne így legyen, arról az 58. percben Blondel gondoskodott: egy legurított szögletnél nem jutott ember a vendégjátékosra, talán pont az emberhátrány miatt, aki így szabadon lőhette ki a bal alsót. A 77. percben egy szerencsés találattal már 0-2 volt az eredményjelzőn, a kegyelemdöfést pedig az azóta már a spanyol bajnokságban futballozó Carlos Bacca adta meg a 91. percben.
Ezzel minden esélyünk elszállt és csak a tisztes helytállás volt a cél a visszavágón. Ez sokáig úgy tűnt, hogy meg is lehet, hiszen bár korán vezetést szerzett a hazai csapat Larsen góljával, a 34. percben Szakály egyenlített. Hogy ezen a meccsen sem teremjen babér a számunkra, arról Rezes gondoskodott, aki a 40. percben a második sárgát is beszedte. Ezzel zsinórban a harmadik meccsünkön fogyatkoztunk meg idő előtt – és később lett belőle zsinórban négy is a Strömsgodset ellen két évvel később. A Bruges rutinos csapat révén nem kapkodott és szép lassan kihasználta az emberelőnyét. A 48. percben Victor Vázquez, az ötvenedikben Mohamed Tchité, a 66. minutumban pedig Carlos Bacca is betalált, így alakult ki a 4-1-es végeredmény. Összesítésben tehát 7-1, ami csúnya, de ha belegondolunk abba, hogy több mint egy teljes mérkőzésnyi ideig tíz emberrel játszottunk, akkor már nem annyira meglepő. A jobb csapat jutott tovább, sajnos ez volt a realitás.
A magyar csapatok becsületét azért a Videotonnak sikerült megmentenie, hiszen egy bravúros menetelés után bejutottak az EL csoportkörébe, ahol helyt is álltak. Nekünk pedig maradt a bajnokság, ahol sajnos megismétlődött a két évvel azelőtti szereplés, de ez már nem ide tartozik. Összességében elmondhatjuk, hogy ebben az évben a Loki csoportkörös szereplése egy hajszálon, és egy kis adag szerencsén múlott, a BATE elleni két meccsben a látottak alapján sokkal több volt. Ha az első meccsen megtartottuk volna az egygólos vezetésünket, ne adj isten, a visszavágón nem állunk be védekezni, ki tudja mi lett volna, márpedig ha kiejtettük volna Hlebéket, akkor minimum az EL csoportkörében szerepeltünk volna (A BL play-off körében a lehetséges ellenfeleink lettek volna: Basel, Anderlecht, Celtic, Dinamo Zagreb, Kolozsvár). Mindenesetre az ilyen meccseken lesz nagy jelentősége a kapuit ma megnyitó Nagyerdei Stadionnak, ahol a húszezer néző belehajszolhatja a csapatot a győzelembe.
