Önfeledt fiesztára készültünk a gyakorlatilag tét nélküli zárómeccsen. A Honvéd nem tűnt különösebben veszélyes ellenfélnek, a mi játékosainkról pedig lekerült a teher, köszönhetően az Akadémia elleni győzelemnek, illetve a remek gólkülönbségünknek. Meg úgy egyébként is, tíz év alatt hetedszer emelhettük magasba a bajnoki serleget. Végérvényesen topklub lettünk, akit a fővárosi csapatok a leginkább le akarnak győzni, s nem pedig fordítva. Épült egy ehhez méltó stadion, s ‘már’ csak három diadal hiányzik a hőn áhított státuszszimbólumhoz. Elérhetetlennek tűnt ez húsz évvel ezelőtt, óriási utat tettünk meg, de néha fel se fogjuk ennek jelentőségét.
Játékosok, edzők és szurkolók fejében egyaránt leperegnek olykor a tökéletes meccs képsorai. Úgy vélem, az első húsz percben látottak abszolút beillenek az álomszerű idillbe. A vendégek csak nyomozták a labdát, a széleken kialakított folytonos kettő az egy elleni szituációk révén egymás után futottak a formás akciók. Nem ígéretes lehetőségek, ajtó-ablak ziccerek követték egymást. Úgy léptünk pályára, ahogy kell egy ilyen mérkőzésen. Kezdeményezően, nagy intenzitással, igyekezve kiszolgálni a gólokra éhező nézősereget. Sokszor érte az a vád a gárdát és a szakmai stábot, hogy nincs alaposan megkomponált játékunk, s nem látszik, mit is akarunk bemutatni. Rácáfoltak a srácok erre, felépített és roppant kulturált támadásokat vezettünk. Nem lehet megkérdőjelezni, hogy a csapat is győzelemmel kívánta feltenni az i-re a pontot.
Ennek megfelelően villámgyorsan eldönthettük volna a találkozó sorsát, teljes gálahangulatban lepörgetve a hátralévő perceket. De az a fránya gól csak nem akart megszületni. Mellé centikkel, Kemenes által bemutatott bravúr, vagy a gólvonalról kifejelt labda. A túloldalon egyedül Vécsei lövése jelezte, a Honvéd is jelen van a meccsen. Na de sebaj, ne legyünk türelmetlenek, csupán az elsőt nehéz begyötörni, utána kiszakad a gólzsák – gondoltuk ekkor.
A fordulást követően azonban tovatűnt a felhőtlen állapot. A május végéhez képest hideg, meglehetősen kellemetlen időben, a kispad és a szék szintúgy kezdett kényelmetlenné válni. Visszaesett a teljesítmény, s a Honvéd is némileg feltámadt, nem tudtuk őket olyan nyomás alatt tartani, mint az első játékrészben. A kihagyott helyzetek törvényszerűsége, valamint egy veszélyes kontra a vendégek részéről arra figyelmeztetett, itt még akár baj lehet. Igaz, még mindig csak amolyan mélyen motoszkáló veszélyérzet volt ez. Mert a Honvéd alárendelt szerepe azért fennmaradt. Olyannyira, hogy az őket kísérő ultrák is teljesen csendben és aggódva szemlélték az eseményeket, valamilyen szinten beletörődve, hogy ez a nap nem róluk szól. Sajnos már nem sokáig…
Ahogy az ilyenkor lenni szokott egy rémes helyezkedést kihasznált a hurokból kiszabaduló ellenfél, Vernes meglógott, s kiszorított helyzetben leadott gurítása utat talált Novakovics lábai között. Ilyen nincs… ez nem igaz, egyszerűen nem kaphatunk ki, pont ma nem – futott át az agyakon. S a fiúk rögvest méhkasként bolydultak fel, nyomban a középkezdés után feljebb kapcsoltak mindent, amit lehet a kormányon. Akár egy Forma 1-es pilóta, mikor megunja a végtelenül unalmas körözést, s rászánja magát a támadásra. Ismét sorra jöttek a helyzetek, de semmi nem akart bemenni. Mit bemenni, elég lett volna ha csak becsorog… ahogy szokott, hisz láttuk már százszor. Valahogy beverjük, és nyerünk, miképpen számtalanszor az elmúlt tíz évben. Ám ezúttal nem. A ráadás perceiben megindul a helyi Legenda, befelé cselez, ééés buktatják, most mi van, hát egyértelmű fault történt bíró sporttárs… fújjál már ba*meg! De nincs sípszó, kizárólag akkor, mikor Holender a zűrzavart kihasználva az üres kapuba gurít. Elment.
Ebben a szent pillanatban bajnokok vagyunk, még pedig hetedszer, de a vereségen kattog az agyunk. Nem jó ez így, nem az igazi. Rossz a szánk íze. Pedig nem kéne. A csapat kiadott magából mindent, tulajdonképpen jól játszott, sokat tapsoltunk, egyszerűen van ilyen, az Istennek nem megy be semmi. Átok ült rajtunk aznap. Túl kell lépni ezen, és örülni, ünnepelni.
Ám nem ment mindenkinek, sőt túlzottan sokan nem tudták túltenni magukat a meccsen. Nem látták a fától az erdőt. Persze, a szurkoló ilyen, mindig és minden körülmény között győzni akar. Ez természetes, a lefújás pillanatáig. Utána viszont örülni kell, ha győztél, vagy gratulálni, amennyiben vesztettél.
Hiszen háborút kell nyerni, nem csatát. Érthetetlen számomra azoknak a stadionturistáknak – már bocsánat – a viselkedése, akik még a Kupaátadást sem várták meg, hanem sértődötten hazavonultak. Megszoktuk, hogy nyerünk, s bizony kezdenek sokan elkényelmesedni. Pedig nem kerül a nyakunkba automatikusan az arany, csak mert mi lettünk a vidéki fellegvár. Sőt manapság egyáltalán nem mi vagyunk már az első számú favorit, legalább három egyesületnél jóval komolyabb erőforrások állnak a rendelkezésre, mélyebb a keret, s végeznek érdemi, többnyire következetes munkát. De mi így is megcsináltuk, immáron másodszor. Becsülni kellene. Mert aki a szezon végi bukdácsolásról polemizál, az elfelejti, hogy a szezon más periódusaiban viszont mi voltunk jóval kiegyensúlyozottabbak. Vagy mondok mást, mi is történt a spanyol bajnokság véghajrájában? A gigászok sorra bukdácsoltak. Nem számít, ha jól sáfárkodsz, s kitart az előnyöd.
Arra pláne nem elegáns hivatkozni, hogy ez nem szint. Mert akkor negligálni kell, de az visszatetsző, hogy alkalomadtán megfürdőznek egyesek a sikerben, ám ha támogatni kell a nehéz helyzetben, akkor nincsenek sehol, sőt mi több, az első rossz megoldásnál máris fütyülnek és fanyalognak. Bomlasztják a morált.
Rossz idő ide vagy oda, sajnálatos módon elég kevesen voltunk a csapat köszöntésénél az északi kapunál. Én őszintén remélem, hogy nem fogjuk ezt megbánni, s nem kell majd sóvárogva visszaemlékezni erre a ‘felemás’ ünnepre, amiatt mert egy sivárabb időszak következik. S egyúttal kifejezem elismerésem mindenkinek, aki képes volt felülemelkedni az átmeneti csalódottságon, s megadni a csapat tagjainak azt, ami ilyenkor kijár nekik. Egy erős Győrt győztünk le, stílszerűen hét góllal, a Hetedikért.
A blog egész stábja tiszta szívből gratulál a BAJNOKCSAPAT minden egyes tagjának! Köszönjük az újabb felejthetetlen idényt!
(A képek forrása: dvsc.hu)
