Vitézek, mi lehet, ez széles föld felett annál hálátlanabb feladat egy fociblogger számára, mint győztes meccs után őszinte összefoglalót írni? Ezúton is részvétem JuveFannak. Ha jó játékkal, magabiztosan, sok góllal nyer a csapatod, ujjonghatsz, és az olvasók veled ujjonganak. Ha úgy elverik a csapatod, hogy már te szégyelled el magad a lelátón, majd hazaérve minden dühödet és fájdalmadat konstruktívan kiadod magadból egy összefoglaló formájában, az olvasók veled dühöngenek. Ha netalán egy lélekölő, nézhetetlen 0:0 után úgy érzed magad, mintha egy temetésről mennél haza, egy gyászos összefoglaló megírása után az olvasóid ha nem is boldogan, de készségesen osztoznak veled a gyászban. De mit lehet olyankor mondani, amikor tudod, hogy szar volt, amit láttál, hiába győztünk? Szar volt, tudod, hisz végignézted. Amikor szomorúan mész haza meccsről, mert még az eredményjelző is ellened van? Hülyén érzed magad, hogy idén századszorra nem jut eszedbe más címötlet, mint hogy „Már megint csak a győzelemnek örülhetünk”. Hülyén érzed magad, mert ki az a bolond, aki szomorúan megy haza egy megnyert mérkőzésről? Hogy fognak így komolyan venni a játékosok vagy az edző, ha esetleg elolvassák a cikkedet? Ők mindent megtettek, hisz nyertek. Mit akarunk még?! Megkapod tőlük, hogy fanyalgó vagy, hogy Debrecenben „nem trendi” elismerni az eredményeket, egyesek pedig odáig elmennek, hogy nem is vagyunk igazi Lokisták, nem is a csapat felemelkedéséért vagyunk! És nehéz is bármit is felelni erre. De azért vagyunk, hogy mégis megpróbáljuk.
Hogy a meccsen mi történt, úgy veszem, hogy mindenki tudja. (Aki esetleg mégsem, továbbolvasás előtt vessen egy pillantást JuveFan összefoglalójára.) Továbbá fontos megismerni a csapat edzőjének, Kondás Elemérnek a véleményét is a meccsről:
„Nagyon jó iramú mérkőzés alakult ki. Minden volt, ami a labdarúgásban lehet. A második félidőben Balogh Norbert szépen besarkallta Adamo Coulibalynak a labdát, akkor már eldőlhetett volna a mérkőzés. A hajrában már felívelésekkel próbálkozott az ellenfelünk. Nyerni akartunk, ez volt a célunk, elértük. Ami Adamót illeti, jól szállt be, de még sokat kell dolgoznia.”
Tanúsíthatom, hogy ez a nyilatkozat így, ilyen formában, némiképp több magas hangrendű, középső nyelvállású, ajakkerekítéses magánhangzó (őőő) társaságában valóban elhangzott. Ott voltam a sajtótájékoztatón. Tehát nemcsak hogy jó iramú mérkőzésnek nevezett egy bóbiskolós, lötyögős, legfeljebb 10 métereket futós, összesen 5-6 gólhelyzetféleséget hozó meccset, ahol az ultráknak még énekelni se volt kedvük a meccs nagy részében, a többieknek pedig egy-egy nagyobbat kiabálni se, hanem egyenesen azt találta mondani, hogy minden volt itt, ami a labdarúgásban lehetséges. Ez uraim, amit itt láttak, maga a futball! The beautiful game. Annak minden szépségével, teljes pompájában! Tömött lelátók, tomboló tömeg, iszonyatos hangzavar, vérforraló szurkolás. Hát még ami a pályán zajlik! Pengés cselek, 12 kilométert futó játékosok, húszpasszos, lövéssel befejeződő támadások, beton-kemény védők és atombiztos védekezés, lenyűgöző technika, kiélezett taktikai csata, villámgyors kontrák és a gólok. Oh igen, hiszen erről szól a foci. Hogy legyenek gólok. Minél több, minél szebb, minél fontosabb, minél drámaibb, annál jobb.
Nem vagyok hülye. Voltam már jó meccsen, sőt, még Loki-Diósgyőrön is! És tudom, hiszem, hogy van átfedés. Sőt, egyedül Kondás Elemér edzősködése alatt 3 jó keleti rangadót láttam már. Az első 5:0 lett, a második 2:0, a harmadik pedig 4:0. Tudom jól, hogy ezekhez a Lokikhoz képest a mostani a fasorban sincs. Vettem észre. De könyörgök, legalább ne lódítsunk ekkorát. És ne sértsük meg a világ legnépszerűbb, leggyönyörűbb sportját azzal, hogy ezt a meccset jónak nevezzük! Biztosítok mindenkit, ha ezt a meccset láttam volna legelőször, életem végéig inkább nézek curlinget, a Nagyerdei Stadiont pedig messzire elkerülöm. Nagy Zolinak a jobb oldali időzített bomba posztján nyújtott produkciójánál, Bódi rögtönzött karate-bemutatójánál, Lipták villámsebes megfordulásainál, Novotny Soma orbitális pályára állított lövéseinél még az is szórakoztatóbb, ahogy két skandináv ország 4 (vagy 5? Franc tudja…) atlétája abban versenyez, hogy ki tudja fényesebbre sikálni a jeget egy felmosóval.
Ami még böki a csőrömet, az a gólok száma. A Nagyerdei Stadion közönségét egy fél szezon alatt csupán egyszer sikerült egynél több góllal megörvendeztetni. Aki a Csaba elleni 7:0-s,- mint utóbb kiderült, semmit sem jelentő- győzelmet kihagyta, az bánhatja, mert a maradék 7 hazai meccsen összesen 4 Loki-gólt láthatott. Szükséges bármi mást mondanom? A „sáfárkodás” kezd félelmetes méreteket ölteni. Még az se segít, hogy a csatáraink a legjobb sáfártól, Ali bácsitól tanulhatnak. 😀
Enderson roppant találóan mutatott rá arra, hogy Kiss Miklósnak, a tornaterem padján üldögélő, chipszabálás közben elmélkedő fiatal tinédzsernek és Kondás Elemérnek a játékról vallott nézetei között milyen sok párhuzam figyelhető meg. Az ifjú zsírpacni véleménye szerint ugyanis ő úgy is a legjobb csatár az iskolában, hogy épp nem is játszik, hiszen „a jóságot nem gólban, hanem minőségben mérik”. Sőt, félő, hogy ha túlságosan strapálnák magukat a játékosok a pályán, „a végén még leesne a vércukruk, oszt meghalnának a…” csudába. 😀
És megint dühbe jöttünk a meccs után…
Egyre többen mondják ezt, lehet, hogy mégis igaz. Én pedig valami letűnt, idealista álomképet képviselek. Nevezzetek régimódinak, de nálam a jóságot még mindig gólban mérik…
(A pékrekényt és az utolsó mémeket az én ötletem alapján JuveFan készítette, a többi mind Enderson keze munkája.)
Mindörökké hajrá Debrecen!
Lucas
