Döbbenetes. Persze valahol érthető. Vagy mégsem? Rendkívül megosztó eseményről kell beszámolnunk, melynek végén ki-ki döntse el maga, hogy egyetért-e Lukács Laciékkal. A Tankcsapda ugyanis 2016-tól visszavonta a Loki-indulót.
Azt a Loki-indulót, amelyre éveken keresztül úgy tekintettünk, mint saját himnuszunkra. Amit boldogan énekeltünk útban a mérkőzésre, a csapatok kivonulásánál, hazaúton, s a szürke hétköznapokban egyaránt. Egyike volt azon kevés dolognak, ami miatt nem csak azt éreztük, hogy egy család vagyunk – ultrákat, nézőket, szurkolókat, „divatból meccsre járókat”, a városban néha a fociról beszélőket egyaránt beleértve -, hanem azt is, hogy e csapatért még a tűzbe is belevetnénk magunkat, ha kellene. A Bajnokok Ligája, az Európa Liga és a hetedhét országra szóló bajnoki címeink egybeforrtak vele. A Tankcsapda Loki-indulója volt a mi kis hamuban sült pogácsánk: az éltető ereje a legkisebb fiúnak, aki útra kelt, hogy végül hősként ünnepeljék.
Amikor a Tankcsapda úgy döntött, hogy megfoszt minket e szeretett daltól – kétség se férjen hozzá, már hónapokkal ezelőtt elindult az ezzel kapcsolatos intézkedés -, akkor nem egy átlagos dalt veszítettünk. Nem csupán egy néhány napig a toplistákon lévő, aztán néha a „retro” válogatásban feltűnő, felejtős dallamú kis nótától fosztott meg minket, hanem egy életérzéstől. Nem sírom vissza az Oláh Gábor utcai stadiont – de az ott uralkodó hangulatot igen. Attól azt éreztem, a Loki-családjába tartozom. Most viszont kong a Nagyerdei stadion. Akár tibeti szerzetesek zarándokhelye is lehetne, mert az a várakozásokkal és reményekkel teli, gólt, győzelmet, meseszép megmozdulásokat fürkésző szempárokkal teli nézősereg elveszett, amely otthon készített konfettivel várta, hogy bekövetkezzék a piros-fehér örömmámor. Aztán a lefújás örömtől, vagy éppen csalódottságtól teli perceiben is megszólalt a Tankcsapda-induló, mely erővel töltötte el szívünk és nem leszegett fejjel bandukoltunk haza.
Lukács László, a Tankcsapda frontembere a szurkolók között (Haon)
Ma mindez már csak régi emlékkép. Egy megfakult, megsárgult kép, melynek sárgaságáért talán éppen önmagunk tehetünk leginkább. A klub- és a városvezetés, az elnökünk, az alkalmazottaink, a szurkolóink, a városban élők. A tragédia éppen ebben rejlik: nem egy sárkány kényszerítette térdre a DVSC-t, hanem saját magunk. Közös erővel döntöttük le azt, amit évek alatt szépen felépítettünk. És most még egyet rúgunk önmagunkba, mivel „már nincs meg bennünk az az érzelmi töltés”. Hát, kedves zenekari tagok, nem tudom, pontosan mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt ezt a döntést hoztátok, de ezzel az utolsó, még az utolsókig kitartó szurkolók szívéből is kiloptátok azt a cseppnyi maradék érzelmi töltést. Persze lehet azt mondani, hogy a klub önmaga tehet róla. Nem félek kimondani, Szima Gábor többségi tulajdonos és a DVSC alkalmazottai – becsületükre legyen mondva – próbálják menteni a menthetőt és eddig a tavaszi produkció sem csúnya (persze nyilván még csak az út elején vagyunk az eddigi két, kötelező jellegű győzelmünkkel), de valljuk be: az elmúlt években SZÉGYENT hoztak a csapatra, SZÉGYENT hoztak a városra, SZÉGYENT hoztak a szurkolókra, és nem mellesleg, SZÉGYENT hoztak saját magukra is. Persze mehet a hanta, a porhintés, az ígérgetés, a múltba révedés, a folyamatos felelősségáthárítás (nem csodálkoznék, ha ezt is így kezelnék majd), de aki egy kicsit is belelát abba, ami a szeretett klubunknál zajlik, elborzad. Talán éppen ez az elborzadás volt az utolsó csepp a pohárban.
Nyilván ettől függetlenül adódik a kérdés: helyes-e elvenni egy korábban megírt „hőskölteményt”, hisz Gárdonyi Géza üzenete már-már igazi főnixmadárként ragyog felettünk, Tolsztojnak írott tizennégysorosában: „A vers örök, mint minden ami égi!” Nehéz megítélni és igazságot osztani. Lehet bántani ezért a Tankcsapdát, és talán ez is jogos lenne részünkről. Egy indulót nem veszünk csak úgy el. Talán érvényét vesztik már Adynak Lédához írott szerelmes versei? Talán szakításukat követően el kellene őket felejteni, és kitörölni, hiszen „vége”? Egy dal, egy vallomás nem vész el akkor sem, ha annak megírásakor más érzelmi állapotban voltunk. Egyszerűen nem veszhet el! Akkor mit ér a Leány gyöngy fülbevalóval c. festmény Jan Vermeer van Delft-től, vagy mit ér a Mona Lisa? Mit érnek Shakespeare szavai vagy épp Mozart hangjegyei? Mit ér a Bohemian Rhapsody, vagy mit ér a Thunderstruck? Nem, nem vagyok hajlandó elfogadni ezt az érvet! Az indulónkra épp akkor van a legnagyobb szükség, amikor lejtőn vagyunk. Nem csak akkor kell kiállni a csapat mellett és megénekeltetni a közönséget, amikor jól megy a szekér és Dombi fejjel betett labdáját Kerekes csukafejessel továbbítja a Hajduk Split kapujába. Nem csak akkor kell kiállni a csapat mellett, amikor a nemzetközi tornákon sikereket érünk el, vagy amikor stadiont avatunk, címeket nyerünk. Akkor kell kiállni leginkább egy csapat mellett, amikor minden veszni látszik. Ettől válik igazán hőssé minden fiú, aki mindössze egy hamuba sült pogácsával teli tarisznyával indult el meghódítani a világot.
Mert a vers örök, mint minden ami égi,
és a Lokomotív majd tovább robog
– de sajnos már a Tankcsapda indulója nélkül.
Csibu
