Minden Loki-szurkoló tudja, hogy a Debreceni Vasutas Sport Club nem merül ki pusztán a DVSC-Tevában. Van nekünk egy másik, Loki-felségjelzés alatt szereplő csapatunk, a DVSC-TVP, amely a város női kézilabdacsapata. Rengetegen vannak, akik az elmúlt évek során mindkét társaság játékára kíváncsiak voltak, így akár heti két Loki-meccset is a helyszínen követtek végig, de olyanokat is szép számmal találunk, akik kimondottan az egyik, vagy a másik DVSC iránt elkötelezettebb. Mi – többször is jeleztük már – a focicsapat szereplésével való foglalkozást tekintjük fő profilunknak. Ez nem jelenti azonban azt, hogy nem szeretnénk a kéziseket, ne érdekelné szerkesztőinket, hogyan szerepelnek, illetve mi zajlik a kézipályán. Az elmúlt időszakban egy komoly tendencia mutatkozott meg, ami mellett mi sem mehetünk el szó nélkül: egyre többen preferálják a kézilabdát a focival szemben. Testközelből vizsgáltuk meg, és írtuk most le öt ok formájában, pontosan miért.
Első ok: Fényévekkel jobb a hangulat a kézimeccseken
Ez az első és legszembetűnőbb különbség Loki-meccs és Loki-meccs között, nem is képezi vita tárgyát. Aki volt idén bármelyik focimeccsen vagy bármelyik kézimeccsen, az tudja, hogy igazam van. A Hódos Imre Sportcsarnokból hétről-hétre oroszlánbarlangot csinálnak az ultrák, ráadásul a moderáltabb szurkolók is sokkal lelkesebbek, aktívabbak, mint a Nagyerdei Stadion közönsége. A Hódosban elképzelhetetlen, hogy leszurkoljon minket a vendégtábor, még akkor sem, ha nagy számban jönnek és teljesen megtöltik a számukra kijelölt szektort. Pedig nem járnak többen a Hódosba, mint a Nagyerdeibe! A legnagyobb meccseken sincsenek 1500 főnél többen (még ha többnek is tűnik a hatalmas hangzavar miatt), míg focimeccsen az átlagnézőszám 3010. A hangulatbeli különbség okai tehát máshol keresendők. Egyrészt a sportcsarnok és a stadion két teljesen más műfaj. A csarnok egy kisebb méretű kézilabdapálya köré épült kisebb lelátót jelent, ami kompaktságával és a nyílt stadionokétól eltérő akusztikájával felerősíti a hangokat. A Nagyerdei Stadion ellenben egy futballpályát ölel körbe, csak a lelátói fedettek, befogadóképessége pedig több, mint tízszerese a Hódosénak. Épp ezért veszik el benne az a 3-4 ezer ember is, aki jó esetben mostanában kilátogat a Loki meccseire. A Hódosban ugyanaz a 3-400 ultra pokoli hangulatot tud csinálni, aki a Nagyerdei Stadiont a közönség többi részének segítsége nélkül egyszerűen nem tudja beordibálni. Másrészt a kézilabdacsapat meccseire arányaiban sokkal több fiatal jár, mint a focicsapatéra. Nem akarom megbántani a nyugdíjas szurkolókat sem, hiszen tőlük nem is várja el senki, hogy ugyanolyan intenzitással szurkoljanak, mint a B-közép zömében huszonévesei, de az egyszerűen tény, hogy ők nem hangulatot teremteni vannak ott, hanem meccset nézni, hümmögni, néha tapsolni, szotyizni és a régi bajtársakkal nosztalgiázni.
A kézimeccsek tehát intenzívebb, adrenalindúsabb élményt adnak azoknak, akiknek a hangulat a legfontosabb élvezeti faktorok között van, a fiatalabb generációk számára pedig tudjuk, ez hatalmas vonzerő. Kétség sem fér hozzá, hogy egy teltházas meccs a Nagyerdei Stadionban ugyanezen ultrákkal simán kenterbe ver bármilyen kézimeccset a Hódosban. Tudom, mert kint voltam az új stadion első meccsén az Újpest ellen. Ám nyilvánvaló, hogy a teltházas debreceni meccs gondolata hosszú évekre vágyálom marad majd a focicsapat számára, ha ugyan el nem veszítettük ennek lehetőségét örökre.
Nem csak én mondtam el, hanem már rengetegen a Loki táborában, hogy ha most lennénk gyerekek vagy kiskamaszok, az a hangulat, ami a DVSC focimeccsein uralkodik, nem fogna meg minket egy életre és valahol teljesen máshol lennénk szombatonként, amikor a csapat játszik. Ez pedig fájó, mert úgy tűnik, olyan értékek pusztulnak el Debrecenben, amire sokáig büszkék voltunk.
Második ok: A kézimeccsek infrastruktúrája sokkal egyszerűbb és szurkolóbarátabb
Ha már szó esett a stadionokról és a sportcsarnokokról, nézzük meg pontosan, hogy is néz ki egy meccs a Hódosban. Két kapun lehet elölről bemenni, emellett van több kisebb bejárat, valamint egy külön vendégkapu. A focimeccseken uralkodó agyonszabályozás és túlbiztosítás itt egyáltalán nem jellemző. Aki jegyet akar, beáll a sorba, megmondja, hányat kér, odanyújtja a pénzt, megkapja, felragasztja magára a papírszalagot és mehet is be. Nem egyből kellemetlen érzéssel megy be, mert a jegy megvételének nem volt feltétele, hogy bemutatkozzon és egy igazoltatással felérő regisztrációs procedúrát végigcsináljon több tucat türelmetlen emberrel a háta mögött. Mint a régi szép időkben az Oláh Gábor utcán. Nincsenek számozott helyek, oda állsz vagy ülsz ahol még van hely. Továbbá a Nagyerdei Stadionban rendszerint 1000 forint a legolcsóbb jegy (néha, kedvezményekkel és elővételben lekúszhat 800 forintra is), a Hódosban pedig soha nem drágább 1000 forintnál a mellesleg egységes árú belépő. Ha pedig megszomjazol vagy megéhezel, nincsenek ugyan csili-vili büfék, mint a Nagyerdeiben, sőt! Csak egy kocsma van, ahol rendszerint hatalmas sor áll. Ám mégis jó érzés fog el, amikor meglátod, hogy itt a korsó sör még 5 dl és nem 4, és ugyanaz a Soproni egyrészt kevésbé tűnik vizezettnek, másrészt 70 forinttal olcsóbb is. A szélesebb választékról nem is beszélve, kapható bor, fröccs, boroskóla, röviditalok, kinek mi a szíve kívánsága. Tudom ugyanakkor, hogy a Nagyerdei Stadionban több a büfé, több az alkalmazott, így fenntartani is több pénzbe kerül. Biztos vagyok benne, hogy az épülő Loki Söröző a Nagyerdei Stadion földszintjén minden szurkolói igényt kielégít majd, ha egyszer elkészül. Ám még nincs ilyen. Apró dolgok ezek, de mind a jegyvásárlás egyszerűsége, mind a „folyadékpótló intézmények” egyaránt olyan szempontok, amik sokat nyomnak a latba a debreceni szurkolóknál.
Harmadik ok: Csapat és szurkoló jobban együtt van kézimeccsen
Sokszor elmondtuk már, hogy többek között azért vagyunk mindannyian Loki-szurkolók, mert itt egy család megbecsült tagjának érezheti magát az ember. Nemrég még éreztették veled, hogy a körülötted ülő, álló szurkolótársaiddal és a pályán küzdő fiúkkal vagy épp lányokkal egy célért küzdötök. Régen ezzel a futballcsapat meccsein sem voltak gondok. Nyilván amíg ment a meccs, nem vártuk el a játékosoktól, hogy velünk foglalkozzanak. De az Oláh Gábor utcán (meg régen a Vágóhíd utcán, bár én akkor még nem is éltem, csak mesélték) még voltak olyan mérkőzések, mikor lehetett érezni, hogy a csapat együtt lélegzik a lelátón tomboló szurkolókkal, mi pedig fantasztikus sikerekbe hajszoltuk bele a srácokat. Lehetett érezni a szögletet rúgni készülő középpályáson, aki egyik kezével diszkréten hergelte az ultrákat és egy kis biztatást kért. Lehetett érezni a nagy nehezen begyötört gól szerzőjén, aki kettőt-hármat kilengetett a keménymag felé a gólöröm után, benne volt az egész kiállásában, hogy „szurkoljatok, és akkor lövünk még”. Nem is volt olyan régen, mikor minden meccs végén a B-középnél kezdve mentek egy kört a stadionban és több szektorral is szépen lepacsiztak egymás után. Ez a szokás ma is él. Csak nem a focicsapatnál, hanem a kézis lányoknál. Ott minden meccs végén felállva tapsolnak a szurkolóknak és megköszönik a csaknem másfél órás biztatást, és ugyanígy rendszeres, állandó kellék a pacsizás is. Focimeccsen utoljára lassan egy éve történt ilyen, a Skonto elleni 9:2 alkalmával.
Ami pedig még ennél is fontosabb, bár ez egy nehezen mérhető dolog, de abban mindenki egyetért, hogy a lányaink nincsenek úgy elszállva maguktól, mint némely focistánk. Tudják jól, hogy az ország legjobb tábora előtt játszhatnak és meg is becsülik magukat. A szurkoló pedig hálás és önzetlen: megéri jól bánni velük.
Negyedik ok: A kézicsapat játékában ott a szenvedély
Ismét egy borzasztó nehezen mérhető dolog, ám annál fontosabb. Azt is számtalanszor elmondtuk már mi, Loki-szurkolók, hogy nem kell nekünk világszínvonal sem fociban, sem kéziben. Még azt sem várjuk el, hogy tartósan az NB I élcsapatai között legyünk és minden évben és az aranyéremért hajtsunk. Mi Csapatot akarunk, így, nagybetűvel! Egy társaságot, akik kiteszik a szívüket, ha pedig meg kell, akkor meghalnak a pályán, küzdenek egymásért, értünk és a városért. Akiknek a csatakiáltásukban ott van az erő és az akarat. Ha pedig a szurkoló látja, hogy a csapat tényleg mindent megtett, lelkesen játszott és mindent megpróbált, nincs az a vereség, ami ne lenne megbocsájtható.
A lányok is elbukták csütörtökön a bronzéremért vívott csatát. Érdekelt ez bárkit is? A legkevésbé sem. Mikor az Érd 10 perccel a meccs vége előtt átvette a vezetést, pedig a 34. percben még mi vezettünk 5 góllal, a lelátón pedig némiképp erőt vett a csalódottság és a keserűség, Pethe Tamás, a SZUD egyik vezéralakja csak annyit üvöltött: „Kit érdekel az eredmény?! Ünnepeljük már inkább azt, hogy van egy ilyen csapatunk!” (természetesen ennél egyszerűbben és profánabban fogalmazott a meccs hevében, de a lényege ez volt a mondanivalójának). És milyen igaza volt! A meccs végén ünneplésbe kezdtünk és megmutattuk, milyen szurkolók is vagyunk mi. Büszkén skandáltuk, hogy „Ez Debrecen!” és bár az Érd ünnepelt a pályán, az erkölcsi győzelem egyértelműen a miénk volt.
A kézicsapatunk sem tökéletes. Képesek igencsak hullámzóan teljesíteni, minden meccsen vannak olyan szörnyű periódusok, mikor sorban kapjuk a gólokat, de egyet se lövünk. Tone Tiselj néha túl későn kér időt, néha túl hamar lőjük el a labdákat, fölédobunk, mellédobunk, és a többi. Változtat ez bármin is? A fenét. Akkor is ők a mi kis csapatunk, akikre büszkék vagyunk, bárhogy is szerepeljenek. Büszkék vagyunk rájuk, mert ők is büszkék ránk. Arról nem beszélve, hogy képesek ők is bravúrokat végrehajtani, elég a Dunaújváros elleni bajnoki elődöntőbe jutásunkat említeni, ami után egy hétig arról beszélt a város.
Ezért van az, hogy százszor szívesebben nézi a debreceni fanatikus ezeknek a lányoknak a meccseit, mint Kondás Elemér fiait, akik felvették azt a rossz szokást, hogy 5-ből 4 meccsen totál nézhetetlen, gólszegény, ötlettelen játékot produkálnak. Annak meg aztán nyomait se látjuk, hogy a csapat kitenné a lelkét a pályára.
Ötödik ok: Tone Tiselj szimpatikusabb figura, mint Kondás Elemér
A kézis lányok apró termetű szlovén trénere az élő példa arra, hogy Debrecenben nem csak a helyi kötődésű edzőknek van keresnivalója. Tiselj mester amellett, hogy számos szakmai sikert tudhat maga mögött, szenvedélyes, harcos mentalitásával képes kihozni a lányainkból azt is, amit ők maguk sem hisznek, hogy bennük van. Ráadásul rendkívül szimpatikus, ahogy minden nyilatkozatában elismerően beszél a Loki szurkolótáboráról és valahányszor csak teheti, hitet tesz a város mellett. A mérkőzés után pedig a táborral együtt tapsol és ugrál. Ez az időkérése pedig bármelyik sportfilm híres nagymonológjával felér:
Kondás Elemér ezzel szemben nem örvend osztatlan népszerűségnek a városban. Olyan híres-hírhedt nyilatkozatokat tett a múltban, miszerint Debrecenben „nem trendi mindig a csapat mögé állni”, egyébként pedig az olyan meccseinken nyújtott játékot is ki tudja magyarázni azzal, hogy „a fiúk mentek előre becsülettel, csak nem rúgtuk be a helyzeteket”, amikor 90 percen át kapuralövésünk is alig volt, nemhogy helyzetünk. Ha tehetek egy tiszteletteljes javaslatot Eli bácsinak, látogasson ki egy-két kézimeccsre is és győződjön meg a saját szemével arról, hogy ugyanez a szurkolótábor hogy képes az eredménytől teljesen függetlenül nagy szívvel, hatalmas lelkesedéssel végigszurkolni egy mérkőzést!
Természetesen nem az volt a célom ezzel az írással, hogy a focicsapat ellen hangoljam a közvéleményt. Bármennyire is lenyűgöz a kézimeccsek atmoszférája, még mindig elsősorban focidrukkernek tartom magam és úgy gondolom, futballmeccsre járni az igazi. De a tények azok tények: a kézilabdacsapat meccsei sokkal vonzóbb programnak számítanak szurkolói szempontból jelen pillanatban, mint a focicsapaté. Én a magam részéről, ha időm engedi, ott akarok majd lenni mindkét együttes hazai meccsein és szurkolni a városért és másokat is erre biztatok. Aki pedig esetleg eddig nem volt kézimeccsen, az mindenképpen próbálja ki. Megéri!
Mindörökké hajrá Debrecen!
Lucas
(a képek forrása a haon.hu)
