Katarzis

Mikor történt utoljára olyan, hogy egy Loki meccsen nem csak bosszankodtunk, vagy esetleg szinte érzéketlenül néztük a szenvedést, hanem tényleg megmozgatott úgy „istenigazából”, magával ragadott a hangulat, ordítoztunk, tomboltunk, és aztán még órákkal később is jobb hangulatunk volt a meccs után? Nekem a Skonto elleni 9-2 óta talán csak az Újpest elleni 2-1 adott valami ilyesmi érzést, de az is csak nagyon haloványan. És semmi jel nem utalt arra, hogy pont a Vasas ellen idegenben szakad át a gát. De mint tudjuk, április 1-jén bármi megtörténhet…

Amikor számolgattuk, hogy hány pont jöhet még össze a hátralévő fordulókból, akkor nagyon optimista tippel is legfeljebb egy döntetlent várhattunk a tegnapi meccstől, de a realitás fix 1-est ígért. Különösen igaz volt ez annak tükrében, hogy a Paks ellen hazai pályán kikaptunk 3-1-re az előző fordulóban, és az ott mutatott játék nem festett túlzottan biztató képet a jövőre nézve. Ráadásul taktikailag is azt éreztem, hogy Csertői Aurél jobban fel tudott készülni a játékunkból, mint Pontes a paksiakéból. Nem véletlen, hogy az akkori, meccs utáni sajtótájékoztatón az edzőnk beharangozta a taktikaváltás lehetőségét, ami végül a Vasas ellen meg is történt.

A kapuban szokás szerint Danilovic állt, a hátvédsorból csak Brkovic hiányzott 5 sárga lap miatt, a helyét Szatmári foglalta el. A középpályánkon Filip, Tőzsér, Jovanovic, Holman és Feltscher kaptak szerepet, az egy szem csatárunk pedig Suk volt. Ez egy 4-1-2-2-1-es felállást jelentett, ahol végre Tőzsér kicsit feljebb tolva játszott, és visszatértünk ahhoz, hogy Filip lépett hátra, amikor arra volt szükség. A hazaiaknál nagy meglepetésre kimaradt a csapatból Saglik, aki az idei szezonban meghatározó játékosnak számított eddig, azonban az elmúlt fordulókban gyengébben teljesített, valamint a bemelegítésnél megsérült Korcsmár Zsolt, helyét mumusunk, Vaskó Tamás foglalta el, aki sajnos ezúttal is tett róla, hogy még jobban megutáljuk, de erről majd később…

A mérkőzés elején eléggé egymásnak estek a csapatok, előbb a Vasas lőtt a kapu fölé egy labdát, majd Suk lépett ki egy hatalmas védelmi hibát kihasználva, egyedül vezethette a kapusra a labdát, megcsinálta a cselt, majd teljesen érthetetlen módon megvárta, hogy Feltscher érkezzen, akinek a lövését azonban blokkolta az egyik visszafutó és bevetődő hazai védő. Kicsit persze hosszan tolta meg a labdát dél-koreai csatárunk, azonban ezzel együtt is furcsa volt a megoldása. Az viszonylag hamar kiderült, hogy Feltscher sem élete meccsét futja, rengeteg rossz megoldás, valamint a bíróval való folyamatos veszekedés és reklamálás jellemezte a játékát, kisebb csoda, hogy nem kapott sárga lapot. Ráadásul Holman is teljesen szürkén játszott, ritkán került hozzá a labda, és akkor is körülményes volt. Érdekes módon azonban ezzel együtt is egészen jól és veszélyesen játszottunk, a kontráink állandóan a gólszerzés lehetőségével kecsegtettek. A partjelző kétszer is veszélyes helyzetben állította meg a kilépő játékosunkat, mindkétszer tévesen, azonban egyébént is kihagytuk ezeket a lehetőségeket, így tehát ezek a tévedések nem bizonyultak döntő jelentőségű hibának. Aztán mikor már kezdtük feladni a reményt, hogy mi itt ma gólnak örülhetünk, akkor némileg váratlanul megtört a jég, méghozzá a szokásos módon: egy távoli lövéssel. A 26. percben ugyanis Feltscher vezette keresztbe a labdát a tizenhatos előterében, aztán lekészítette Tőzsérnek, aki tolt egyet, és jó 18-20 méterről kilőtte a bal alsó sarkot a kapufa segítségével. A gólt követően is lendületben maradtunk, és Burmeister segítségével a félidő hajrájában megdupláztuk az előnyt, Suk erős beadását ugyanis a Vasas védője senkitől sem zavartatva bikázta a saját kapujába. Ettől függetlenül nem volt érdemtelen a két gólos előny, hiszen nem sokkal korábban pl. Szatmári fejesét nagy bravúrral védte a hazaiak kapusa. Arról azonban, hogy ne vonulhassunk az öltözőbe megnyugtató előnnyel, Pintér játékvezető gondoskodott, amikor Szatmári kemény, de szabályos becsúszását követően büntetőt ítélt az angyalföldiek javára, amit Ádám Martin higgadtan értékesített.

Sajnos ez a gól érezhetően megfogott minket, a második félidő első perceiben ugyanis főleg a szünetben csereként beállt Király Botond révén többször is helyzetbe tudtak kerülni a hazaiak, azonban ezeket rendre megúsztuk. Aztán viszont megint mi foghattuk a fejünket, Osvtáh szinte a saját alapvonalunktól adott zsenális mélységi passzt Suknak, aki egyedül vezethette ezúttal is a labdát – az első félidőhöz hasonlóan – Nagy Gergelyre, de sajnos a végeredmény is hasonló lett, csak ezúttal a visszaérkező védő tudott szerelni. Érthetetlen volt egyébként ismételten csatárunk megoldása, mivel a kapus messze kint állt a kapujából, így simán át lehetett volna felette emelni a labdát. És ahogy lenni szokott, a kihagyott ziccer megbosszulta magát.

Sorra jöttek a kapu elé ezt követően a Vasas veszélyesebbnél veszélyesebb pontrúgásai, és végül az egyik szögletnél Vaskó magasabbra tudott ugrani Filipnél, és befejelte a szinte szokásosnak mondható gólját ellenünk. Amit ezt követően művelt, azt inkább nem minősíteném, a debreceni szurkolóknak való kimutogatása a régi idők Újpest elleni meccseit idézte. Persze más megközelítésből nézve házhoz ment a pofonért, hiszen így csak még kínosabb lett neki a mérkőzés végkimenetele…

Az a végkimenetel, ami ezt követően csak a titkos álmainkban szerepelt. Az egyenlítő gól után ugyanis úgy tűnt, hogy megelégszünk az egy ponttal, érkezett Feltscher helyett Sekulic (a korábbi két cserénk: Holman-Könyves, Suk-Handzic), ami még védekezőbb felállást vetített előre. Mi Juvefannal inkább arra számítottunk, hogy majd a Vasasnál Kulcsár lő egy győztes gólt ellenünk, mert ilyen volt eddig az idei formánk, és a veszély továbbra is benne volt a hazaiak játékában. A legnagyobb helyzetet azonban nem ők, hanem mi hagytuk ki Tőzsér révén, aki Handzic forintos labdáját teljesen tisztán kapta, azonban addig próbált még tisztább lövőhelyzetbe kerülni, míg le nem szerelték. Óriási hiba volt csapatkapitányunk részéről. Az ellentámadásból majdnem meg is bosszulta a könnyelműségünket a Vasas, Remili veszélyes lövését azonban szépen védte Danilovic. És aztán megtörtént a csoda.

Egyik cserejátékosunk, Sekulic vezette szépen át a labdát a hazaiak között, majd letette Könyvesnek, aki a balszélről befelé indult, átvezette a labdát keresztben a kapu előtt a komplett hazai védelmet lecselezve, majd visszagurított a hosszú alsóba. Gyönyörű gól volt, és rég éreztem ekkora katarzist egy Loki gólnál, mint ott, akkor. Majd felrobbant a lelátó, mindenki ugrált, tombolt, egy pillanatra elfeledve azt a rengeteg bajt és aggodalmat, amely az utóbbi években egyre jobban megmérgezett minket, debreceni szurkolókat. Kicsit, egy rövidke pillanatra, ebben a katarzisban visszajött az az érzés, mit is jelentett régen lokistának lenni. Az a büszkeség, hogy lenéztek minket, de mi megmutatjuk, hogy a csapatunk tud valami váratlant húzni, vert helyzetből is. Bár a félelem még kicsit ott volt ezt követően bennem, nehogy egyenlítsen a Vasas, de valahogy éreztem, hogy ezen a meccsen végre megfordult a szerencse. Pedig minden és mindenki ez ellen volt; kezdve saját magunkkal a kihagyott ziccerek miatt, és befejezve a sort a szokásossal, a botrányos játékvezetői teljesítménnyel. És mégis, nyerni tudtunk egy olyan meccsen, ahol ez egyáltalán nem volt várható.

Játékosok teljesítménye:

Branislav Danilovic – 6
Volt két nagy védése, ezen kívül is rendre jól avatkozott közbe, nagyon együtt élt a játékkal, rendkívül labdabiztos volt. A gólokról egyáltalán nem tehetett. Különösen tetszett, amikor az utolsó percben rávetődött a labdára, majd hátrafordult diadalittasan hozzánk, és velünk örült.

Osváth Attila – 6
Végig jól játszott, több nagy mentése is volt, ráadásul csak Sukon múlt, hogy nem adott neki egy fantasztikus gólpasszt. Vele kapcsolatban többször is bekiabálják a szurkolók, hogy „ne hátrálj”, amikor rávezetik a labdát, de ez láthatóan egy tudatos és taktikus elem a részéről, mert utána mindig jó ütemben tud közbeszúrni és szerelni.

Szatmári Csaba – 5
Az összehozott büntető miatt kicsit rosszabb az összteljesítménye, még akkor is, ha egyébként nem volt jogos a bírói ítélet. Ennek ellenére tetszett a játéka, hasonlóan az őszi bajnokikhoz, több jó megoldása és mentése is volt. Lehet, hogy nem tartozik az NB1 legjobb középhátvédei közé, de egyáltalán nem vállalhatatlan a teljesítménye. Kár a fejeséért, nem sok hiányzott a gólhoz.

Mészáros Norbert – 6
Stabilan hozta az elvárható szintet, nem tudtak nagyon helyzetbe kerülni mellette a támadók. Sajnos már nem a jövő embere, neki is meg kellene találni az utódját, de az idei szezonban eddig szerintem nem lehet panasz a teljesítményére.

Ferenczi János – 5
Ezen a meccsen viszonylag észrevehetetlen maradt, ami nem feltétlen baj. Védekezésben volt egy-két jó megoldása, és a támadásokhoz is fellépegetett, ettől függetlenül még mindig nem érzem életbiztosításnak. Látványos volt egyébként, hogy a Vasas inkább Osváth oldalán próbálkozott támadásépítéssel, a bal oldala a védelmünknek kevesebbet volt játékban.

Ioan Filip – 5
Jó meccset játszott, ezúttal jobban tetszett a teljesítménye az eddigieknél, azonban negatívum, hogy Vaskó mellőle fejelte az egyenlítő gólt, ezért az egy jegy levonás. Mégis azt mondom, ha minden meccsen így játszana és ilyet küzdene, nem lehetne rá egy szavunk sem.

Aleksandar Jovanovic – 6
Eléggé megoszlottak a vélemények a teljesítményével kapcsolatban, volt, aki nagyon dícsérte, más meg leszedte róla a keresztvizet. Én az előbbi táborhoz tartozom, a középpályánkon az ő játéka tetszett a legjobban. Ezúttal támadásépítésben sokkal hasznosabbnak éreztem az átlagosnál, és ezt még akkor is így gondolom, ha egyébként valóban vétett helyezkedési hibákat.

Tőzsér Dániel – 6
Az első félidei játéka és a gólja alapján lehetett volna akár a mezőny legjobbja is, a második játékrészre azonban erősen visszaesett a teljesítménye, ráadásul a 2-2-es állásnál elrontott ziccerét még nézni is fájt. Látszik, hogy nem fekszik neki a védekező középpályás szerepköre, érdemes egy sorral fentebb szerepeltetni, mint történt az most is, hogy odaérhessen a kapu elé, akár egy lövésre, akár egy kulcspasszra. A gólja kapcsán bebizonyosodott egyébként, hogy többet kellene vállalkozni távolról ilyen rúgótechnikával.

Frank Feltscher – 4
Az eddigi leggyengébb meccse volt, a gólpassza ellenére. Fontos helyzetekben hibázott, nem jött össze neki semmi, ráadásul nem tudta megőrízni a higgadtságát sem. Már többször is feltűnt vele kapcsolatban, hogy mindig benne van a sárga lap veszélye a játékában. Ennek ellenére remek igazolásnak tartom továbbra is, kreatív, technikás és motivált játékos, és sajnálnám, ha a nyáron távozna.

Holman Dávid – 4
Nagyon közel jár a citromdíjhoz a teljesítménye, gondolkoztam is rajta, hogy a semmittevés vagy a sok hiba-e a bosszantóbb, végül ebben az esetben az utóbbi mellett döntöttem, ezért úszta meg ezt a díjat. Alig volt játékban, és abban sem volt sok köszönet. A kapura teljesen veszélytelen volt, önzőzött többször is, bezzeg amikor lőnie kellett volna, akkor passzolt. A tavasszal eddig nem találja önmagát.

Hyun-jun Suk – 4 
Leigazolása óta dél-koreai támadónk több meccsen is bebizonyította, hogy miért is szerződtette őt korábban egy olyan neves klub, mint a Porto. NB1-es szinten kiemelkedő a dinamikája, testalkata és technikai tudása is. Ezen a mérkőzésen viszont az is kiderült, hogy miért nem tudott meghatározó játékosává válni a portugál együttesnek: a sorozatosan hozott rossz döntések miatt. Egy meccs alapján persze nem szabad senkit sem leírni, de aki ennyire képzett technikailag, azért miért nem mer vagy tud bevállalni egy-egy olyan megoldást (pl. kicselezni a kapust és begurítani a labdát a kapuba vagy átemelni a kint álló hálóőr felett), amely viszonylag alapnak számít? Reméljük, hogy elkapja majd a fonalat, de ennél sokkal több lenne benne. Ha ő is formába lendül majd, és megszerzi az első góljait tétmeccsen, akkor reális esélyt látok a bentmaradásra.

∼•∼

Könyves Norbert – 6 
Nagyon nehéz helyzetben voltam, mikor a csapat legjobbját kellett megválasztanom, mert nem volt egyértelműen kiemelkedő teljesítmény. Mikor viszont visszanéztem az összefoglalót, egyértelművé vált a számomra, hogy cserecsatárunk szolgált rá erre a díjra a legjobban. Gólja nem csak két pontot jelentett, de klasszis teljesímény is volt, ráadásul a hosszabbításban volt egy másik nagyon jó lövése is, abban is láttam a fantáziát, és centik hiányoztak az újabb gólhoz. Az egyértelműen kiderült ezen a találkozón, hogy neki a kontrajáték fekszik igazán, amikor van előtte szabad terület, mert testalkatához képest nagyon fel tud gyorsulni, és onnantól úgy megy, mint egy tank. Az új taktikában éppen ezért fontosabb szerep juthat neki az elkövetkező meccseken, és nem tartom kizártnak, hogy a helyzetkihasználása is meggyőzőbb lesz, mint a többi támadónknak. Kíváncsian várom a folytatást vele kapcsolatban.

Haris Handzic – 0
Nem sokat tudott hozzátenni a játékhoz ennyi idő alatt, de a Tőzsérnek adott passza szép volt, nem rajta múlt, hogy nem jegyzett gólpasszt. Talány, hogy mire lehet képes, eddig annyira nem meggyőző.

Danilo Sekulic – 0
Kellemes csalódás volt a játéka abban a kis időben, amit a pályán töltött. Szépen adta a labdát Könyvesnek, és egyébként sem játszott rosszul. Ha mindig így menne neki, egy jó kiegészítő ember még lehetne belőle.

∼•∼

Leonel Pontes
Ennek a meccsnek a legjobbja talán ezúttal maga Leonel Pontes volt. A legutóbbi Paks elleni meccs után végre belátta azt, amire nagy szükség volt: változtatni kell a célokon és a játékunkon. Mikor bejelentette a klub a kinevezését, mindenki arról beszélt, hogy a DVSC egy nagy bajnokcsapat, az elmúlt évek legmeghatározóbb magyar klubja. Portugál edzőnk úgy került ide, hogy mindenki ezt mondta neki, ehhez próbált meg hosszú hónapokon át igazodni. A sokpasszos, labdatartós, domináló felfogás, amivel próbálkoztunk, a nagycsapatok focija. Nem hiányzott sok egyébként a sikerességéhez, de a csatáraink impotenciája mégis megakadályozta, hogy ezzel a játékstílussal eredményesek legyünk. Ideje volt tehát szembenézni vele, hogy egy kiscsapat nem lesz soha igazán eredményes a nagyok játékmódjával, és mi jelenleg már csak egy nem túl erős csapat vagyunk, akik a kiesés elől menekülnek. Ehhez igazította tehát Pontes az új taktikát, ami ezen a meccsen nagyon jól működött. De erről majd kicsit részletesen is írok lentebb.

—   A mérkőzés színvonala   –   Csapatunk teljesítménye   –   A bírói ítéletek   —

A csapatunk játékára furcsa kettősség volt jelemző. Nagyon küzdöttünk, szép dolgokat csináltunk, aztán a döntő helyzetekben nem koncentráltunk eléggé, olyankor mintha érdektelenné váltunk volna. Megint kihagytunk csomó helyzetet, amire nem lehetünk büszkék. Ennek ellenére végre élveztem, amit láttam a pályán, egy izgalmas, lüktető meccset tudtunk lélektanilag vesztes állásból megnyerni. A játékvezetői csapat többször is botrányos módon belenyúlt a mérkőzésbe, először a tévesen megítélt leseknél, aztán az erősen véleményes (értsd: jogtalan) büntetővel, és akkor az elmaradt lapokról még nem is beszéltünk. Borzasztó igazságtalan és frusztráló úgy lejátszani egy teljes szezont, hogy folyamatosan ellenünk fújnak a bírók.

Záró gondolatok:

1. Az új taktika:

Nem szeretnék nagyon hosszan írni erről, csak pár gondolat erejéig. Mit láthattunk akkor pontosan a Vasas ellen, ami más volt az eddigiekhez képest?

A kőkemény és hatékony kontrajátékot, ami pláne nagyon jól működött volna, ha a támadóink belövik azt a rengeteg kialakított helyzetet. Itt most különösen is kidomborodott az, amiről Pontes beszélt a nekünk adott interjújában: az utolsó métereken az ellenfél kapuja előtt már nincs taktika, ott csak a játékosok vannak, akik jól vagy rosszul megoldják a helyzetet. Itt is ez történt. Alapvetően jobban átadtuk a kezdeményezés lehetőségét az ellenfélnek, mit eddig, szűkítettük a területeket, és megpróbáltuk hibára kényszeríteni őket már a labdakihozatalkor, többször is sikeresen. Feltűnő volt az is, hogy mennyire jól kihasználtuk az üres területeket, azonban a játékvezetői tévedések miatt ezekből nem tudtunk annyit profitálni. A szélső védőink – főleg Osváth – kevésbé léptek fel a kapu elé, mint korábban, viszont az oldalvonal mentén meglőtt mélységi indításokkal többször is ki tudtunk lépni, különösen Suk. A pontrúgásainkban is több veszélyt éreztem az eddigieknél, viszont kicsit bosszantó volt, hogy mindig Mészárost keressük a labdával, de nem a kapu előterében, hanem a hosszú oldalon, ahol az esetek többségében már nem éri el, ha pedig mégis, akkor sem tud igazán veszélyesen beadni. Ezeken még mindig lenne mit csiszolni, de így is érződik némi fejlődés.

Hogy a negatívumokról is beszéljünk a jövőre nézve, a kontrajáték gyenge pontja három dologban rejlik. Egyrészt a rossz helyzetkihasználásban, ez még talán javulhat, ha Suk formába lendül. Másrészt a védelmi hibákban, főleg akkor, ha azokat a mérkőzés elején követjük el, lekontrázni ugyanis egyértelműen nehezebb egy előnyben lévő csapatot. Az utolsó ilyen tényező pedig az, hogy bizonyos csapatok (pl. Mezőkövesd) beállnak ellenünk védekezni, ami ismételten csak nem segít ezen, szóval ezekre az esetekre is ki kellene találni valamilyen megoldást. (A távoli lövések szerencsére egészen jól működnek idén, de talán pont nem ezeken a mérkőzéseken.)

Az új játékfelfogás számomra nem is a következő két-három meccs szempontjából ígéretes igazán, hanem azoknak a párharcoknak a kapcsán, ahol fix vereséggel számolunk. Ott lehet, hogy elcsíphetünk ennek hála pár plusz pontot, ami még sokat jelenthet a végelszámolásnál.

2. Mennyit jelenthet ez a győzelem igazából?

Sok helyről hallani, hogy nem is ad majd lökést ez a siker a csapatnak, mert a Diósgyőr is nyert, és ezért ugyanakkora maradt a nyomás rajtunk. Nekem viszont meggyőződésem, mióta kinevezték Bódogot a miskolci kispadra, hogy a kiesés elleni harcban innentől már nem a borsodi csapat a fő riválisunk, ők meg fognak menekülni, hanem a Mezőkövesd, az MTK (és esetleg az Újpest). Az előbbi már belátható távolságon belül van, és Pintér távozása óta egyre csak lejtmenetben vannak. De a két fővárosi csapat sem remekel az utóbbi időben, az MTK már mögénk is került a tabellán. Ezért is lesz annyira fontos a következő három meccs (Gyirmót, Mezőkövesd, MTK), ezeken sok minden eldőlhet.

Mégis, függetlenül attól, hogy milyen eredményre leszünk képesek a következő három meccsen, ez a mostani győzelem rengeteget jelenthet, a csapatnak és nekünk, szurkolóknak egyaránt. Hogy miért? Mert végre mi jöttünk ki jól egy ilyen kiélezett helyzetből. Mert a lefújást követően felszabadultan tudott együtt ünnepelni a csapat a szurkolótáborral. Mert a sok fásult és belefáradt loki-drukker végre kapott valami impulzust és élményt, ami segít a „túlélésben”, mint mikor inni adnak a kitikkadt futónak.

Csibu is megfestette, hogy milyen időket is élünk meg mostanában. Folyamatosan aggódnunk kell a jelenünk és a jövőnk miatt, a pályán és azon kívül egyaránt. Megosztottság és gyűlölködés uralkodott el a klubon belül és a szurkolók között is. Pedig a sport nem erről szól. És itt most nem a sikereket hiányolom, hanem az érzéseket, az életet, a fent-lent hullámzását, végső soron a katarzist. A görcsöt az ember gyomrában, mikor már csak pár perc van hátra és az ellenfél támad, a hihetetlen izgalmat, amikor büntetőt rúghat a csapatunk (ettől már amúgy is elszokhattunk), és azt a kirobbanó örömöt, amikor a végén mi lövünk győztes gólt. Erről szól ez a sport, ezért szép szurkolónak lenni. És ezt vették el tőlünk az utóbbi években. Nem volt miért örülni és szurkolni. Érezni lehetett, hogy a klubot és a csapatot sem érdekli igazán, mi lesz a mérkőzés végkimenetele, merre tart a klub, és ezért szép lassan mi is belefásultunk. Bevallom őszintén, néha már kezdem elfelejteni, miért is szerettem meg annyira a Lokit annak idején. Ez a meccs most kicsit emlékeztetni tudott rá, és pár órára elfeledtette minden egyéb gondomat. Kívánom, hogy éljék ezt át azok a szurkolóink is, akik most nem tudtak élőben (vagy akár a streamet nézve) drukkolni, mert megérdemelnénk már ezt az érzést mindnyájan, minél többször.

Csak a Loki!

Enderson

(képek forrása: haon.hu)