Új szezon, új remények. Ez az alapmottó minden normálisan működő klub esetében, és látszólag nincs ezzel nálunk sem probléma. A szezonnyitó előtt felfokozott várakozás érződött a szurkolók körében, vajon mire lesz képes a „megfiatalított” Debrecen. Nos, a Mezőkövesd meccs tökéletesen megmutatta a keserű valóságot, és egyúttal rávilágított arra is, hogy nálunk sajnos évek óta már inkább az „új szezon, még nagyobb reménytelenség” mottó érvényesül.
Mivel lehet lelkessé tenni egy debreceni szurkolót? Például a fiatal, saját nevelésű tehetségekkel; az oroszlánbarlang hazai stadionnal, ahová nem győzni járnak a vendégcsapatok; vagy a harcos, agresszív támadójátékkal. Nagyjából ezek be is lettek ígérve a szezon előtt, ezért még talán azok is reménykedtek egy kicsit titkon a Mezőkövesd elleni mérkőzés előtt, akik már teljesen kiábrándultak az elmúlt években. Aztán bekopogtatott az ajtónkon a valóság, és kiderült, hogy pontosan ezek hiányoznak (többek között) a csapatunkból.
Persze annak, ami történt, voltak előjelei. Az egyértelműen gyengülő, cserébe még csak nem is igazán fiatalodó keretünk, az érthetetlenül harmatos edzőmeccs-ellenfelek, vagy éppen a látványosan elhibázott kapusigazolásaink. Mi ezeket időnként szóvá tettük, ami miatt a szurkolók egy része össztűz alá vett minket, hogy nekünk soha semmi nem elég jó. Viszonylag nyitott vagyok az eltérő véleményekre, annyira az ilyeneket sem szoktam magamra venni, szeretem meglátni a velem ellentétes álláspontok mögötti igazságot, de ez már nekem is sok volt, nem igazán tudtam értelmezni ezt a fajta elvakultságot.
A meccs elején aztán sajnos maga a csapatunk támasztotta alá félelmeink jogosságát. Már a 2. percben vezethetett volna a tavaly szintén alig bennmaradó Mezőkövesd, de Nagy saját bizonytalan mozdulatát javítva bravúrral védte Novák fejesét a gólvonalon. Rossz volt látni, mennyire dominált ellenünk a vendégcsapat szinte a teljes 1. félidőben. A 16. percben Takács és Kuti koprodukciója után foghattuk a fejünket, csatárunkat az eset következtében le is kellett cserélni. Ezt követően szereztünk két lesgólt, Sós és Könyves révén, azonban a félidő legfontosabb momentumának mégis Tóth Bence kiállítása tűnt, közvetlenül a lefújás előtt, ami bizakodásra adhatott (volna) okot a 2. játékrészre nézve.
Ott azonban teljesen elvesztettük a kontrollt a meccs felett egy ritkán látható, szavakba nehezen önthető hibát követően, amikor is Nagy Sándor labdával a kezében nekiindult felfedezni a nagyvilágot, de a bíró sípja megálljt parancsolt neki. A megítélt szabadrúgásnál pedig gondosan felállította úgy a sorfalat, hogy legyen egy sáv, ahol zavartalanul be lehet varrni a labdát a léc alá. 0-1.
Biztos rájött, hogy egy kiesés ellen küzdő csapatból egy másik kiesés ellen küzdő csapatba igazolt, és úgy döntött, inkább hazamegy…
Az ellenfelek így látják Nagy Sándort
Ezt követően mintha kicsit megráztuk volna magunkat, és végre odaszorítottuk a kövesdieket a kapujuk elé, aminek némileg váratlanul ugyan, de meglett az eredménye: Tisza visszagurított szögletéből Ferenczi lőtt nagy gólt. 1-1.
Aztán még próbálkozgattunk, de visszaesett a teljesítményünk. A hosszabbításban pedig egyszer csak a semmiből szöglethez jutott a Mezőkövesd, még szinte gondolkoztak is rajta, hogy berúgják-e középre a labdát, de végül annyira nem fogtunk senkit, hogy csak beívelték, ahol a teljes védelmünk és a „kapusunk” asszisztálása mellett megszületett a mindent eldöntő gól. 1-2.
Itt most csak annyit szeretnék hozzáfűzni az események leírásához, hogy a lefújást követően az ultrák megtapsolták a játékosokat, és zúgott a „Mindent bele!” is. Le a kalappal ez előtt a hozzáállás előtt, őszintén szólva a játékosaink nem érdemelték meg. De nem is nekik szólt, hanem a klubnak, és erről a Loki-szívről írok majd még később.
A játékosok értékelése:
Nagy Sándor – 2
Az első félidőben voltak ugyan furcsa bizonytalanságai, de több fontos védést is bemutatott. Aztán a második játékrészre tökéletesen bebizonyította, miért tartottuk annyira rossz döntésnek a leigazolását. Kapott egy olyan gólt, amilyet még megyei szinten sem szokás, és szilveszteri bakiparádéba kívánkozik, és a második mezőkövesdi találat előtt is megpróbálhatott volna kimozdulni a kapujából. Teljesen igaz rá, hogy akkor rohan ki, amikor nem kellene, máskor meg a kapujában marad, ahelyett, hogy kilépne. Malinauskast idézte a teljesítménye, Verpeczet is alulmúlta, és ezt minden debreceni szurkoló tudja, mekkora kritika. Bármelyik saját nevelésű kapusunknak nyugodtabb szívvel adnék lehetőséget, mert lehet, hogy ők sem védenének ennél jobban – bár ebben nem vagyok biztos -, de legalább fejlődnének. Mivel azonban az első félidőben tényleg voltak szép védései, ezért nem adok neki annyira alacsony osztályzatot, mint szívem szerint tenném.
Kuti Krisztián – 3
Hát, ez sem volt egy meggyőző produkció. Védekezésben nagyon keveset mutatott, sokszor Nagy Zolit idéző módon kóválygott, keresve a helyét a pályán, és sajnos támadásban is csak Takács felrúgása fűződik a nevéhez. Következő meccsen szívesen megnézném Bényeit helyette.
Szatmári Csaba – 4
Volt egy-két hajmeresztő hibája és érthetetlen passza, de még így is az elfogadhatóbb teljesítmények között volt a játéka. Bár nem mindig érzem őt életbiztosításnak, de még így is talán a leghasználhatóbb védőnk. A gyorsaságával nincs gond, az ütközéseket is felvállalja, de néha kihagy a koncentrációja, ezen lenne mit fejleszteni.
Mészáros Norbert – 4
Gyengébbnek éreztem Szatmárinál, sokat bizonytalankodott, de mindezzel együtt nem mondanám azt, hogy miatta kaptunk ki. Látszik rajta, hogy már a gyorsasága is megkopott, egyre jobban fárasztja a játék. Ebben az NB1-ben persze még ennyi idősen is el lehet lötyögni, de meg kellene már végre találni a helyettesét.
Ferenczi János – 5 
A szokásos hibáit ezúttal is elkövette, főleg az első félidőben, fennragadt, nem támadott vissza labdavesztést követően, csak sértődötten toporzékolt. Ennek ellenére védekezésben valamivel meggyőzőbb volt számomra az átlagosnál, előrejátékban pedig sokat hozzátett a csapat teljesítményéhez, egy gyönyörű góllal megkoronázva mindezt. Ennek tiszteletére kap egy 5-öst, de még mindig égetően hiányzik egy jó balhátvéd, már csak azért is, hogy Ferenczi végre az eredeti posztján játszhasson, ahol szerintem tényleg hasznát tudnánk venni.
Aleksandar Jovanovic – 3
Küzdött, hajtott, ezzel szokás szerint nem volt gond, róla kapott pirosat a kövesdi játékos, viszont a támadójátékából hiányzott az átütőerő. Valamiért nála megfigyelhető, hogy bizonyos időszakokban megtáltosodik, és rugdosni kezdi sorra a gólokat, máskor pedig csak szenved. Sajnos most inkább ezt éreztem rajta. Egyébként egy gyenge 4-est adtam volna neki, de a 2. kapott gól előtt ő maradt le a leginkább a fejelő játékosról.
Ioan Filip – 2
Olvastam és hallottam, hogy sokak szerint nem játszott rosszul. Maradjunk annyiban, hogy ezzel nem igazán tudok egyetérteni, nálam az 1. félidő alapján egyértelműen ő volt a citromdíjas. A Mezőkövesd szinte minden veszélyes helyzete a hibáiból alakult ki, és ezen kívül sem volt túl sok jó megmozdulása. Folyton állva várta a labdát, ha hozzákerült, eladta, ráadásul nagyon veszélyes helyzetekben, néha azt éreztem, mintha félve játszott volna. Ennél sokkal többet tud, ezt tavasszal már bizonyította.
Tőzsér Dániel – 1 
Nagyot sokat gondolkoztam az 1-es és a 2-es között, végül azért döntöttem ez utóbbi mellett, hogy ne mindig én osztogassam az 1-eseket. Mindenesetre botrányos teljesítmény volt, elképesztő labdavesztések, technikai hibák, pontatlan passzok tömege. Na jó, így, hogy ezeket leírom, inkább mégis az 1-esre hajlok, mert nem tudok kb. egy jó megoldást sem felidézni tőle, ami egy ilyen rutinos és képzett játékos esetén megbocsáthatatlan, főleg akkor, ha ő a csapatkapitány, akinek a csapatot magával kellene ragadnia, ha igazán nagy a baj, a vállán vinnie. Emlékeznek még kedves Olvasóink a régi Szakály Péterre? Aki csapatkapitányként szinte egyedül megnyerte nekünk az MTK elleni Magyar Kupa döntőt? Na, ilyet nem láttunk soha Tőzsértől, és félek tőle, hogy nem is fogunk. Pedig az adottságai alapján képes lenne rá. (Igen, tudom, bizonyos korszakaiban Szakály szintén hajlamos volt az alibizésre, de legalább ő le is tett valamit az asztalra.)
Sós Bence – 4
Az első félidőben szenvedett a bal szélen, folyamatosan leütközték, ő pedig dobálta magát, mint cethal a vízben, amit a bíró szemmel láthatóan nem díjazott. A lesgólja szép volt, de nem értünk vele semmit. A második félidőre aztán feljavult, meglepő módon a jobb oldal sokkal jobban feküdt neki, a hajrában benne éreztem leginkább az akaratot. Ezzel együtt is kicsit csalódás volt a teljesítménye, és főleg a hozzáállása miatt, időnként nagyképűen és sértődékenyen játszott. Kicsit több alázattal pedig húzóember válhatna belőle.
Holman Dávid – 1
Jajj, Dávidka, ez megint mi a ménkű volt? Nem véletlenül Dávidkázzuk egyébként visszatérően, mert arra az emberre teljesen ráillik ez a megnevezés, aki folyamatosan úgy viselkedik, mint egy sértődékeny kisfiú. De akkor legalább a gyermeki lelkesedést látnánk egyszer rajta! Az viszont teljesen hiányzik belőle. Önzőzik, saját szórakoztatására cselezget, lövőhelyzetben a kapus kezébe gurít. Néha azt érzem, hogy nem is érzékeli, mi történik körülötte, nincs tisztában a dolgok súlyával, vagy csak szimplán nem izgatja. Neki mindegy ez az egész, majd ha kiesik a csapat, elegánsan továbblép.
Takács Tamás – 0
Az ő sérülése szintén bekerülhet a szilveszteri bakiparádéba Nagy Sándor produkciója mellé. Ez a jelenet is jól tükrözte a csapatunk jelenét, meg azt, hogy mekkora az összhang házon belül. Egyébként az addig eltelt „tizenpárperc” alatt pont azon gondolkoztam, hogy a meccs végén adhatok-e Takácsnak 0-ás osztályzatot, mert kb. egyszer sem találkozott a labdával. Aztán groteszk módon megoldódott ez a kérdés, ennyire kevés játékidővel ugyanis nem is adhatnék más osztályzatot.
∼•∼
Könyves Norbert – 3
Az akaratot láttam rajta, de egyébként harmatgyenge volt ő is, bár a becserélése hozott némi lendületet a támadójátékunkba. Persze nem tömték labdákkal, de azért ennél tud többet, most csak őrlődött a védők között. Ezzel együtt is jelenleg a legjobb támadónk, a „magyar Higuain”, aki mackós ugyan, de nehéz megállítani, ha egyszer elindul, és a kapu előtt képes jó lövésekre. Kár, hogy ezt ezen a meccsen ő sem mutatta meg.
Tisza Tibor – 4
Adott egy gólpasszt, viszonylag agilis volt, de azért annyira nem nyűgözött le. Az viszont egyértelmű, hogy sokkal szívesebben nézném, mint ezt a Holmant, akinek nincs kedve játszani. A szögletei sajnos még mindig harmatgyengék egyébként, érthetetlen, miért nem tud jobban beadni.
Justin Mengolo – 0
Nem kapott olyan sok időt, de az ennyiből is kiderült, hogy akart és hajtott, küzdött. Továbbra is úgy érzem, hogy van fantázia a játékában, én kezdőként számolnék vele, mert agilis, nagyon gyors, és képes zavart okozni az ellenfél védelmében.
∼•∼
Herczeg András
Annyira sajnálom őt, de tényleg. Ugyanazt érzem, mint amit Pontes kapcsán éreztem. Itt van egy edző, aki hajlandó őszinte lenni, nem beszél mellé, látja a problémákat, változtatni akar rajta, de nem kap rá lehetőséget. Teljesen igaza van, hogy a védekezés az ellenfél kapuja előtt kezdődik, és ha ott nincs meg a határozottság és akarat, akkor átrohannak rajtunk. Kíváncsi vagyok, hogy meg meri-e lépni azt, aminek a szükségét szerintem ő is érzi, és kihagyja-e az alibikirályainkat a csapatból. Ha van edző, aki ezt megtehetné, az ő, mert nála nagyobb és egységesebb támogatottsága senkinek nem lesz soha a kispadon. Kívánom neki, hogy álljon ebben is a sarkára, és lépje meg, amit meg kell lépni. A többiről majd még írok lentebb.
— A mérkőzés színvonala – Csapatunk teljesítménye – A bírói ítéletek —
A mérkőzés hozott 3 gólt, bohózatba illő jeleneteket, furcsa fordulatokat, így egy gyenge 2-est azért megadok rá. A Loki játéka viszont semmilyen körülmények között nem érdemel 1-esnél jobbat, egy csapat, amely egy félidőt emberelőnyben játszva kikap hazai pályán a Mezőkövesd ellen, süllyedjen el szégyenében. Erre nem tudok mást mondani. És mindenkit kérek, hogy ne fogjuk a bíróra. Nem volt igazán nagy, mérkőzést befolyásoló tévedése. Sok szabálytalanságot nem fújt le az 1. félidőben, gyakran következetlen volt, de a lesek megítélése jogos volt, a piros lap is, szóval ne fogjuk erre a vereséget, mert nem lehet.
Az idei célokról
Valami „érthetetlen” okból kifolyólag az idei ankéton végül az ígéretekkel ellentétben nem hangzott el, mi is a cél az idei szezonra. Éveken át mindig meghallgathattuk, hogy „bajnoki cím”, meg „legalább dobogó”, akkor is, amikor már érezhetően hülyeség volt ilyen célokat kitűzni. Idén pedig jött a csend. Hallhattunk koncepció-váltásról, meg fiatalításról, bátortalan megjegyzések jöttek a tavalyi évről, mint kisiklásról és hibás irányválasztásról, de semmi több. Szima Gábor az interjújában is csak annyit mondott, hogy biztos benne, idén az utolsó fordulóban már nem a kiesés ellen küzdünk majd. (Halkan jegyzem meg, hogy az előző szezonban a Gyirmót sem a kiesés ellen harcolt az utolsó meccsein, mert addigra már biztossá vált az.)
Persze a szurkoló ösztönlény, és egyből minden vágyálmába hajlamos beleélni magát. Most, hogy végre eltakarodtak a portugálok, minden rossznak a gyökerei, eljöhet a megújulás és az újabb aranykor Herczeg Andrással. Mindenkit agyonvertünk az edzőmeccseken, 5-öt vágtunk a Cigándnak is (!), hát mégis hogyan jelenthetne gondot a Mezőkövesd. Mosolyogtató volt látni a kiütéses győzelmet váró tippeket. Ennek ellenére én is győzelmet jósoltam a meccs előtt, mert mégis kit vernénk meg hazai pályán, ha nem a Mezőkövesdet. Aztán jött a pofára esés. Mert ezt a vereséget már önmagában is nagyon nehéz megmagyarázni, még akkor is, ha minden összeesküszik ellenünk. De itt még csak nem is erről volt szó. Ellenfelünk tényleg megérdemelte a sikert, ráadásul úgy, hogy emberelőnyben játszhattunk egy teljes félidőt. Nem lehet igazán ráfogni a bíróra vagy a fiatalok rutintalanságára sem, mert pl. utóbbiak nem igazán akadtak a keretben. Maradt tehát a kínos, néma csend és fejvakargatás azok körében, akik szerint minden rossznak az oka csak Pontes volt tavaly, és távozásával ismét eljön a Kánaán.
Ez már rég nem edzőkérdés
Csakhogy ez már rég nem erről szól. A Mezőkövesd elleni fájó vereség tökéletesen rámutatott arra, hogy itt rég nem az edző személye a probléma gyökere. Kondás Elemér idejében, a vége felé volt legutoljára ténylegesen edzőkérdés Debrecenben, és már akkor sem főként szakmai, inkább emberi okokból. „Mesteredzőnk” ugyanis asszisztált az illúziók építéséhez – amiről lentebb még lesz szó -, és az őszinteségnek még a csíráját is ki akarta irtani, ráadásul tette ezt arrogáns és mindenkit elidegenítő módon. Abban, hogy mind a mai napig ennyire alacsony a nézőszám és negatív a szurkolók hangulata, jócskán szerepet játszott. Mégis, kénytelen vagyok bizonyos szempontból megvédeni Kondás Elemért, mert szakmailag már ő sem kapta meg a szükséges támogatást és hátteret, nem véletlen, hogy nem is igazán az eredmények miatt támadtuk őt az esetek többségében, bár néha az is arcpirító volt. Aztán jött Pontes, az összes szakmai hibájával és téves koncepciójával együtt, de legalább emberileg rendben volt, és sajnos azóta is bizonytalan, hogy más mennyit tudott volna kihozni abból a keretből, főleg tolmács nélkül, folyamatos létbizonytalanságban. A távozásával és az idei szezon kezdetével azonban bebizonyosodott, hogy ebből a szarból még megfelelő szakmai tudással, helyismerettel és támogatottsággal is nagyjából a lehetetlen kategóriába tartozik várat építeni.
Az illúziók csapdájában
Érdekes kérdés a számomra, mi történt volna, ha a végén nem kapjuk azt a gólt, ne adj isten, mi találunk egyet döntetlen állásnál. Félek tőle, hogy most sokan diadalról és a nagy küzdeni tudásról beszélnének, meg arról, hogy ez tavaly biztos nem sikerült volna, már megvan az eredménye a fiatalításnak. Ki tudja, lehet, hogy dobogóról, netán bajnoki címről is szó esne, hiszen így is volt olyan, aki csalódottságában odáig jutott, hogy ezzel a játékkal talán csak a 4-5. hely lesz meg. Nehéz erre mit mondani, mert az illúziók hatalma elképesztően nagy tud lenni. Emberek gyilkolnak a „nemes cél” érdekében a háborúkban, győzködik magukat arról, hogy a gazdagsággal és hatalommal egyúttal értékessé is válnak és az életük értelmet nyer, kapcsolatokat tud az önámítás akár évtizedekig egyben tartani, és ne feledkezzünk meg azokról sem, akik képesek elvakultak hinni bármely politikai párt feltétlen jóságában és tökéletességében, mintha nem emberek, hanem egyenesen angyalok alkotnák azt. Ezek után talán nem annyira meglepő, hogy vannak, akik még a Loki sorsa és helyzete kapcsán sem ébredtek fel, és félek tőle, hogy amint meglesz az első győzelmünk – amit én is nagyon várok és szurkolok érte -, sokan egyből örömtáncot járnak majd, és komolyabb célokról, dobogóról beszélnek ismét.
Ez mérgez minket már jó ideje. Sokan élnek ugyanis abban a tévhitben, hogy a szeretet lényege a kritika hiánya. Ez azonban egy súlyos tévedés, amely az illúziók táptalajaként szolgál. A feltétlen szeretet alapja ugyanis sokkal inkább a hűség és az őszinteség.
Ráadásul egy ember szeretetének alanya egyértelmű maga a személy, de egy klub esetében ez már koránt sincs így. Kit szeretek és kihez vagyok hűséges Loki szurkolóként? A játékosokhoz? A többi szurkolóhoz? Szima Gáborhoz? Az önkormányzathoz, mint tulajdonoshoz? Szerintem ezek mind tévutak, melyeken sajnos sokan járnak. A klubhűség ennél sokkal többről szól: nem bizonyos emberekről, hanem az identitásról. A játékosok jönnek-mennek, a tulajdonosok személye is változhat idővel, a Loki azonban – remélhetőleg – túléli ezeket. A kritikának pedig ezek alapján nem csak helye van, hanem alapvető szükségletnek is számít. Aki a klub sorsát félti, az túllát a jelenen, szereti és tiszteli azt, aki tesz a DVSC felemelkedéséért, és házon kívül akar látni mindenkit, akinek nem szívügye a Loki sorsa. A kritikák alapja tehát részben az, hogy a szurkoló számára a klub feljebb való az aktuális alkalmazottaknál, másrészt pedig az, hogy még a személyekre fókuszálva is helye lehet a negatív véleménynek, mert ez tud előre vinni, szembesíteni a problémával. Az illúzió ezzel szemben arra épít, hogy minden a legnagyobb rendben van, az esetleges problémák mindig külső szerencsétlen tényezőkre vezethetőek vissza, a kritika pedig csak rombolhat. Így lesz ellenségkép pl. a LokiBlogból, mert a negatív véleményünkkel züllesztünk. Nekem viszont meggyőződésem, hogy ha egy klubot akadályoz vagy megrendít egy (vagy akár sok) kritikus hangvételű cikk, facebook bejegyzés, akkor ott komoly problémák vannak.
Ideje lenne felébredni végre. Lehet, hogy tényleg nincs politikai hátszelünk, nem kapunk csomó állami pénzt, ellenünk fújnak a bírók, folyton megsérülnek a legjobb játékosaink, de ezek mostanra csak üres kifogások lettek. Úgy nem lehet építeni egy házat, ha minden anyagot kispórolunk belőle, mert előbb-utóbb összedől. Lehet, hogy nincs pénzünk márványra és mahagónira, de az alapvető anyagok akkor is szükségesek.
A Loki-szív halála
Sajnos mostanra Szima Gábort ez már nem érdekli. Nem csak a legalapvetőbb anyagokat spórolja ki ugyanis a Loki „házából”, hanem még a tervrajzzal sem foglalkozik, hanem találomra pakol egymásra mindent, amit hirtelenjében talál. Őszintén szólva nem értem és nem látom át, hogy miért ragaszkodik még mindig ennyire a klubhoz és mi a célja vele, miközben érezhetően nincs már meg benne a Loki-szív. Mi ezért akarjuk egy ideje a távozását. Ha valaki látja, hogy az orvost egyáltalán nem érdekli a haldokló szerette és nem foglalkozik vele, azonnal megpróbál másik doktort szerezni neki. Mi is szeretnénk új tulajdonost látni a klub élén, mert haldoklik a Loki. Megpróbálják még a régi illúziókat felmelegíteni, de azok már romlottak, messziről bűzlenek.
Igen, az is egyértelmű, hogy az önkormányzatot is komoly felelősség terheli azért, mert ezt tétlenül szemléli évek óta. Érthetetlen ez a számomra, mert a Loki annyira mélyen gyökerezik a debreceni néplélekben, hogy egy esetleges kiesésnek egyértelműen lesznek politikai vetületei is, de nem akarom erre terelni a témát. Rég rossz, ha a klub sorsáért való aggodalom ilyen önző érdekekből ered, és nem a szívből.
Ennek az egész történetnek mi, szurkolók vagyunk már megint – vagy még mindig – az igazi áldozatai. Nem csak a pénzünket és időnket áldozzuk erre, hanem az érzéseinket, nyugalmunkat is. Ameddig Szima Gáborok és Holman Dávidok mérgezik a klub levegőjét azzal a hihetetlenül cinikus érdektelenséggel, amivel a Loki sorsa iránt vannak, addig emberek élete mehet rá erre. Mert tényleg vannak szurkolók, akiknek a DVSC annyira fontos, hogy szép lassan felőrlődnek. De ne menjünk messzire, itt van Herczeg András. Tényleg ezt érdemli? Azt, hogy az igazolások és koncepció hiánya miatt előbb-utóbb az igazi felelős helyett ő kerüljön majd a támadások középpontjába?
Nagy dráma az életben egy klub hanyatlása és agonizálása, szívszorító látni, ahogy újabb és újabb szögek kerülnek abba a bizonyos koporsóba. Az igazán félelmetes azonban nem ez, hanem az emögött meghúzódó emberi sorstragédiák.
Ideje lenne végre felébrednie mindenkinek, mielőtt késő lenne. Talán még nem az. Talán.
Hajrá Loki!
Enderson
