Új sorozatot kezdtünk pár hete, melyben a játékosmozgások egy-egy igazán érdekes vetületével foglalkozunk: miként láttuk jelenlegi játékosainkat egykoron, és másik oldalról nézve: hogyan ítéljük meg korábbi focistáinkat, akik más magyar csapatokba igazoltak? Három cikkben jártam körül ezeket a témákat, de írás közben rájöttem, hogy lehet még egy negyedik érdekes téma is ezzel kapcsolatban, melyhez hasonlóval foglalkoztunk már ugyan korábban, de talán megér egy újabb feldolgozást. Mi történt azokkal a saját nevelésű játékosainkkal, akik ugyan ideig-óráig meg tudtak ragadni a kezdőcsapatunkban, de végül csak örök ígéretek maradtak?
#5. Szilágyi Péter
Először a 2006/07-es szezonban léphetett pályára: 3 találkozón összesen 192 percet kapott, és ezek során szerzett egy gólt is. A következő idényben már csak 1 meccs és 22 perc jutott neki, majd rá egy évvel ez a szám megugrott 6 mérkőzésre és 348 percre, melyeken összehozott 2 találatot és 1 gólpasszt. Ezt követően sem vált azonban kulcsszereplővé, a Vasasban kölcsönben eltöltött pár hónap sem hozta meg az áttörést. Arról viszont nem beszélhetünk, hogy egyáltalán ne kapta volna meg a lehetőséget a bizonyításra: a 2010/11-es NB1-es szezonban pl. 10 mérkőzésen összesen 457 percet kapott, ami ugyan nem kiemelkedően sok, de arra megadta volna a lehetőséget, hogy kitűnjön játékával. Nem így történt: egyetlen gólt jegyzett, a legelső fordulóban. Ezt követően újabb lehetőséget kapott: a szezon második felét (ismét) a Vasasnál tölthette kölcsönben, azonban 9 meccs és 451 perc alatt csupán 1 gólpasszig jutott.
Szilágyi gólja a videó legelején látható. Érdekes egyébként megnézni, hogy a támadás felépítésében szinte csak olyan játékosok vettek részt, akik szerepelnek vagy szerepelhetnének ezen a listán.
Ezt követően nem volt váratlan, amit a 2011/12-es, veretlen szezonunkban kapott 5 perce is jelzett, hogy véget ért debreceni karrierje. A soron következő csapatai a Pápa (NB1; 10 meccs – 0 gól), Vasas (NB2; 27 meccs – 10 gól, 6 gólpassz), Nyíregyháza (NB2; 16 meccs – 2 gól, 1 gólpassz), Békéscsaba (NB2; 30 meccs – 9 gól, 2 gólpassz és NB1; 12 meccs – 1 gól). Innen került Soroksárra, majd Ceglédre, mely a jelenlegi csapata, azonban a szezononkénti 1-2 találatot nem sikerült átlépnie. Mint a statisztikák is mutatják, a másodosztályban benne volt egy-egy jó szezon, ennél magasabb szinten azonban nem tudott kiemelkedni. Legutóbbi élvonalbeli találatát egyébként a felcsútiak ellen szerezte, még a Békéscsaba színeiben. Jó eséllyel ez volt pályafutása utolsó NB1-es ünneplése.
#4. Huszák Tamás
Egykori középpályásunk némileg kilóg a sorból, mert a Diósgyőrrel közös nevelésünk. Miskolcon látta meg a napvilágot, aztán Debrecenbe került, majd onnan a DVTK-hoz, itt is mutatkozott be az NB1-ben, és ezt követően tért vissza hozzánk. A 2007/08-as szezon második felében, illetve a 2009/10-es idényben játszott viszonylag sokat a csapatban, és ezen találkozókon összesen 4 gólt és 1 gólpasszt jegyzett. Főleg a rúgótechnikája volt kiemelkedő: bár nem talált olyan sokszor az ellenfelek kapujába, de képes volt a tizenhatoson kívülről mattolni a kapust. Aki nem emlékszik annyira a játékának, annak itt egy kis válogatás a szebb megmozdulásaiból. (Az viszont, hogy miért nem futott be nagyobb karriert nálunk, ebből a videóból nem fog kiderülni.)
A pályafutása helyenként hasonlít egyébként Szilágyiéhoz. Jelenlegi együttese a Soroksár, ahol csapattársak is voltak egykori támadónkkal, de előtte Huszák is megfordult a Nyíregyházában. Neki egyébként volt még egy egész jó szezonja kölcsönben a Diósgyőrnél is, azonban ezzel együtt sem tudott megragadni az NB1-ben. Utólag nehéz visszafejteni, mi lehetett a probléma, mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy a pályafutása csúcsán lévő Huszák mennyire vált volna meghatározó emberré mondjuk a tavalyi vagy idei Lokiban.
#3. Nagy Zoltán
Egykori jobbhátvédünk bizonyos értelemben kilóg a sorból. A 109 NB1-es mérkőzésével ugyanis nem lehet azt mondani, hogy nem hozott ki semmit a karrierjéből, és megkérdőjeleződik az örök tehetség kifejezés értelme is. Ha viszont megnézzük, milyen teljesítményt nyújtott a veretlen bajnoki szezonban, és abból indulunk ki, mint viszonyítási alapból, akkor eléggé kiábrándító mindaz, ami azóta történt. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a legelején. Nagy Zoltán a 2008/09-es szezonban mutatkozott be az első csapatban, a Siófok-DVSC 1-1-es találkozót végigjátszva. Ezt leszámítva viszont még a keretben sem szerepelt ekkoriban, így nehéz ezt a mérkőzést nem a nemzetközi kupa melletti kettős terhelés számlájára írni. Az is tény ugyanakkor, hogy a következő szezonban már 3 meccsen 269 percet kapott. Ez után következett a pályafutásának az a része, melyre sokan már talán nem is emlékeznek: a 2010/11-es idényben a Honvéd színeiben 20 találkozón játszott, és a Nyíregyháza elleni idegenbeli mérkőzést pl. az ő találatával nyerték meg 1-0-ra. Korhut esetéhez hasonlóan nála is az NB1-es kölcsönjáték hozta meg az áttörést: a 2010/11-es szezonban immár a Loki színeiben 17 meccsen lépett pályára. Szurkolóként mégsem innen jegyezhettük meg igazán a nevét, hanem a veretlen szezonban mutatott lelkes és magabiztos játékával. Ráadásul külön emlékezetes az utolsó perces győztes találata, de a Kulcsárnak adott gólpassza is megmaradt bennem.
A gyönyörű gólpassz a Diósgyőr kiütése során (3:59-től)
Az utolsó pillanatos győztes találat… (3:00-tól)
… és egy szerencsés gól (1:26-tól)
Ahogy azonban a csapat életében, úgy jobbhátvédünknél is elindult a lejtmenet a szezont követően. Folyamatosan egyre kevesebb lehetőséget kapott, amikor játszott, akkor is inkább csak megbontotta az egységes védekezést állandósult rossz helyezkedéseivel. A Nyíregyháza színeiben sem sikerült egy újabb kölcsönjáték keretein belül magára találnia, és mindezek folyományaként végül tavaly nyáron az alacsonyabb osztályú DEAC-ba igazolt. Az ő esetében – ahogy arra már utaltam az elején is – mind a mai napig nem tudom eldönteni, hogy mennyire lehet csalódásként értékelni a teljesítményét. Nagy kérdés, hogy valójában nem volt sokkal többre képes, mint amit a vége felé mutatott, és volt egy kifutott, erőn felüli szezonja, avagy ő is egyike azon játékosainknak, akikben sokkal több lehetett volna.
#2. Szécsi Márk
Ha valaki akár csak egyetlen pillantást is vet Szécsi Márk statisztikáira, anélkül, hogy látta volna őt játszani, annak is egyből lehet sejtése róla, miért nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket – a még mindig csak 23 éves – egykori játékosunk. Az 51 NB1-es találkozón elért 1 gól és 2 gólpassz támadóként ugyanis semmiképpen nem nevezhető meggyőzőnek. Pedig aki látta fiatal tehetségként pl. a Ligakupában játszani Szécsit, azt hihette, ő lesz a következő nagy dobásunk. Időnként szinte Messit juttatta eszembe a mozgása: persze a lebutított, magyaros változatban. Mégis, a lelkem mélyén bíztam benne, hogy sok örömünket leljük majd a játékában. Éppen ezért is örültem annyira a Kecskemét színeiben mutatott teljesítményének, és arra gondoltam; ha pl. Korhut is felépítette magát egy kisebb élvonalbeli csapatban, akkor ez a fiatal támadónknak is sikerülhet. A Videoton elleni győztes meccsen mutatott játékát elnézve úgy tűnt, nem is alaptalan ez a várakozás.
Aztán viszont visszakerülve a Lokihoz, sajnos egy másik arcát mutatta játékosunk. Nem csak a dinamizmus hiányzott az esetek jelentős részében, hanem látványosan nem tudott mit kezdeni a kapu előtti szituációkkal sem. (Emlékezetes számomra a Fradi elleni 0-3-as hazai meccs, ahol eltolta a labdát a kifutó Dibusz mellett, majd elesett, pedig üresen tátongott a kapu…) Ez a teljesen impotens játék lehetett a leginkább az oka annak, hogy csak epizódszereplő volt, majd végül a másodosztályú Nyíregyházához igazolt. Ekkor azt lehetett hinni, hogy az ő karrierje is már csak lefelé ível majd, de némileg érthetetlen módon Pinyő leigazolta őt, és viszonylag gyakran be is dobja csereként a PAFC meccsein. Nem merném leírni, hogy sosem lesz már belőle ennél jobb focista, mert még (magyar szinten) fiatal, de fejben nagyon rendbe kellene rakni hozzá.
#1. Rezes László
Ha annyi pénzem lenne, ahányszor azt hallottam, hogy volt olyan tehetséges, mint Dzsudzsák… És lehetségesnek is tartom, hogy ez így volt, de egy biztos: a töredékét sem hozta ki belőle. Hallani lehetett annak idején róla, hogy az utánpótlás bajnokságokban elképesztő gólrekordokat döntött, a felnőttcsapatnál viszont részben pont ez a góllövő képesség hiányzott belőle. Szilágyihoz hasonlóan egyébként a 2006/07-es szezonban mutatkozott be az NB1-ben, és innentől kezdve kiegészítő emberként több idényen keresztül számításba vették őt. Legelőször a 2009/10-es bajnokságban jutott el a 10 mérkőzésig, és megszerezte első találatát is a Kaposvár elleni őrült, 4-4-es meccsen. Ezt követően kölcsönadtuk a Vasasnak (újabb párhuzam Szilágyival), akiknél 12 találkozón 1 gólt és 1 gólpasszt jegyzett. Az így megszerzett rutin nála is megnyitotta az utat a kezdőcsapathoz: a veretlen szezonunkban 17 mérkőzésen 806 percet kapott, és 2 találata mellett 4 gólpassz is bekerült a neve mellé. Ráadásul mindkét gólja emlékezetesre sikerült: a Haladás elleni 3 pontot ért, a Honvéd elleni pedig egészen briliáns technikai megoldás volt.
A győztes… (a videó legelején)
… és a szép gól (szintén a videó legelején)
Az ezt követő szezonban szintén kapott 13 meccset, de ekkor már eléggé egyértelművé vált, hogy a néhány valóban kivételes egyéni villanás nem lesz elég, ha mellette sok az alibi és hiba. Éppen ezért senki nem zokogott, amikor 2013 nyarán a másodosztályú Nyíregyházához igazolt, mellyel még ugyan megjárta később az NB1-et is, a történet azonban nem felfelé ívelő pályát mutatott: jelenleg szabadon igazolható egykori focistánk, mert már a másodosztályba sem kellett. Hiába került be tehát az országos médiába is szépségdíjas ollózásával…
Rezes ollózós gólja 2:52-től látható
Nehéz a cikk végéhez érve levonni a tanulságokat, és még nagyobb kihívás arra válaszolni, hogy miért nem tudtak kibontakozni jobban ezek a fiataljaink. Ennyi volt valójában bennük, és csak túlértékeltük őket? Nem kapták meg a megfelelő képzést? Pechesek voltak? Fejben nem bizonyultak elég erősnek? Sajnos nem tudok egyértelműen válaszolni ezekre a kérdésekre. Egy dologra viszont szeretném felhívni a figyelmet. Kivétel nélkül mindegyikük szerepelt kölcsönben egy gyengébb, általában az alsóházhoz vagy középmezőnyhöz tartozó NB1-es csapatban. Megkapták tehát a lehetőséget, de az ő esetükben ez sem bizonyult elegendőnek, szemben mondjuk Korhut esetével. Mindez azért is érdekes lehet, mert az elmúlt években Sós Bencétől eltekintve megszűnt ez a tendencia, és ha kölcsön is adtuk a fiataljainkat, szinte kivétel nélkül a másodosztályba. Létezik ennek persze két nagyon kézenfekvő oka: egyrészt szűkült az NB1 mezőnye, így az a játékosmennyiség is, amelyet „fel tudnak szívni” az élvonalbeli csapatok, másrészt pedig mi is sokat gyengültünk, ezért rászorulunk azokra a focistáinkra is, akiket eddig kölcsönadtunk, akiket pedig még így is mellőzni tudunk, azok már nem kellenek a riválisainknak. Apropó, riválisaink: ez lehet a harmadik érv; hogy nem akarjuk azokat a csapatokat erősíteni, akikkel versenyt futunk a dobogóért/bennmaradásért. (Bár tavaly erről a szempontról Sós Bence kapcsán pont jól el is feledkeztünk…)
Az elmúlt években viszont mintha az örök ígéreteink száma is kevesebb lenne. Tekinthetjük ezt pozitív jelenségnek, de ha mélyebbre ásunk, láthatjuk, hogy alig pár fiatalunk kapott lehetőséget, így nem volt kikről kiderülni, hogy nem elég jók ahhoz képest, amire számítottunk. Ez pedig valahol még rosszabb, mert ha egy tehetségünk úgy tűnik el a süllyesztőben, hogy sosem tudjuk meg róla, vajon mire lett volna képes, az egy nyugtalanító jelenség. A pozitív elmozdulás látszik ugyan az elmúlt hónapokban, de egy teljes korosztályunk van több évnyi késésben (Varga és Nagy Kevin, Barna, Sós, Kinyik, Csősz) a lehetőség megkapását illetően. Ebből a hátrányból indulva pedig reális az esély rá, hogy többségük még az örök ígéret kategóriába sem tud majd eljutni, vagy legalábbis nem futhatja be azt a karriert, ami benne lett volna.
Bízni most leginkább abban tudunk, hogy a Herczeg-éra generációja nem jut arra a sorsra, mint történt az a Kondás-időszak fiataljainak többségével.
Hajrá Loki!
Enderson
