Hatalmas tét, ősi rangadó, csak éppen az NB II-ben. A Nyíregyháza elleni mérkőzést azzal a tudattal várhattuk, hogy létfontosságú a győzelem, nem csak a presztízs, hanem a feljutás miatt is. Az előző forduló ugyanis nagyon nem a mi reményeink szerint alakult, és így minimálisra apadt az előnyünk az üldözőinkkel szemben. Ráadásul előzetesen abban is bízhattunk, hogy a riválisok esetlegesen pontot, pontokat veszíthetnek: a Vasas a mindig masszív ellenfélnek bizonyuló Ajkát, a Gyirmót pedig közvetlen riválisát, a Pécset fogadta. Itt volt tehát a lehetőség, hogy leszakítsuk kicsit az üldözőket, ehelyett sikerült még nehezebbé tenni a helyzetünket.
A kezdőcsapatunk majdnem a Soroksár elleni meccsen pályára lépő tizenegy volt, ami nem meglepő, tekintve, hogy a Dorog ellen nem jött be a rotálás: egyedül Varga helyett került be Haris. A találkozó első nagyjából 10 percében a csapatok eléggé aktívan kezdtek: először Szécsi életerős átlövését védte a vendégek kapusa, majd Gróf hárított bravúrral egy szöglet utáni fejest. Ezután szép lassan teljesen átvettük az irányítást, folyamatosan az ellenfél térfelén járattuk a labdát. A sok labdajáratásnak aztán végül meglett az eredménye: Bódi beadását Korhut fejelte a kapuba a 39. percben. A Nyíregyházát kicsit felébresztette a bekapott gól, volt egy életerős átlövésük, amit Gróf szépen hárított, de összességében az érződött rajtuk, hogy legfeljebb csak pontrúgások kiharcolásában és értékesítésében bízhatnak.
Előnnyel vonultunk tehát az öltözőbe, és ez jó alap lehetett volna a folytatásra. Amit viszont ezt követően foci címszó alatt mutattunk a második félidőben, az bicskanyitogató volt. Látványosan meg sem próbáltunk újabb gólt szerezni, csak kínszenvedésnek éreztük azt, hogy még játszanunk kell, ebben pedig előre láthatóan benne volt, hogy simán kaphatunk egy gólt. És meg is történt: a hosszabbításban Gróf rosszul mozdult ki egy beadásra, elütötte a támadót, a jogosan megítélt büntetőt pedig értékesítették a vendégek, így a hátralevő pár percben már hiába próbáltuk megszerezni a győztes gólt, nem volt rá esélyünk.
Óriási esélyt szalasztottunk tehát el, és ez akár a feljutásunkba is kerülhet. Bármennyire nehéz, ezt ideje kimondani. A csapatból összesen két játékost tudnék kiemelni: Korhuton semmi nem múlt, Bódi pedig a gólpassza mellett többször mentett a saját kapunk előtt is.
Záró gondolatok:
A találkozó előtt ezt nyilatkozta Toldi Gábor:
Mindenki átérzi a találkozó jelentőségét, be szeretnénk bizonyítani azt, hogy nem véletlenül állunk az első helyen a tabellán. Tisztában vagyunk az ellenfél eredményeivel és erényeivel, de elsősorban magunkkal kell foglalkoznunk. Ha mi tiszta fejjel és megfelelő színvonalon futballozunk, akkor biztos vagyok abban, hogy kijön a különbség a két csapat között és ez győzelemmel fog párosulni. Még egyszer hangsúlyozom, senkivel sem kell külön megértetni a DVSC-Nyíregyháza összecsapás jelentőségét, egymást is ösztönzik a játékosaink, ebben a szellemben várjuk a meccset.
És akkor most beszéljünk arról, hogy mi történt ehhez képest.
Az első félidőben még rendben is volt nagyjából, amit mutattunk, mentünk előre, próbáltunk betalálni. A szünet után viszont megint előjött ez a borzalmas pökhendi, arrogáns hozzáállás, a „ki, ha nem mi”, a „nem az a mi szintünk, itt nem motiváló focizni”, az „NB I-ben könnyebb játszani, mint a másodosztályban”, és társaik. Nem! Nem elég csak kivinni a mezt a pályára, és várni, hogy az ellenfél térdre borulva hódoljon előttünk. Nem tudtuk le a mérkőzést azzal, ha sikerült egy gólt lőnünk. Minden egyes olyan meccsen, amikor így megyünk ki a pályára, megérdemeljük a kudarcot, és sokszor meg is fog minket találni. Mert lehet ilyenkor az egyéni hibákról beszélni, most is lehet Grófot hibáztatni a felesleges szabálytalanságért, de ez az egész rég nem erről szól. Ma is csapatként szórakoztunk el két pontot, és nem a végén csúszott ki a győzelem a kezünkből, hanem az egész második félidőben, amikor azt hittük, hogy egy sörmeccsen vagyunk, a Balaton partján, és meg voltunk róla győződve, hogy mi simán lehozzuk semmittevéssel is a meccset. Egy normális helyzetet nem alakítottunk ki, még csak a szándék csírája sem volt bennünk, hogy megpróbáljunk egy második gólt szerezni! Így pedig kódolva volt a mérkőzésben az, ami végül be is következett.
Én eddig rendszeresen megvédtem a Toldi-Huszti edzőpárost, aminek több oka is volt. Egyfelől számomra egyértelmű, hogy zuhanórepülésbe nem az edzőváltás után, hanem előtte kezdtünk: érdemes felidézni, hogy a tavaszi szezon első három meccséből kettőt is elvesztettünk Kondással, és teljesen kilátástalan, mindenfajta tudatosságot nélkülöző játékot mutattunk. Azokat tehát, akik felemlegetik, mennyire jó volt minden az edzőváltás előtt, nem is értem.
Ezen kívül Husztiék pár pozitívumot egyértelműen fel tudnak mutatni. Egyfelől sokkal tudatosabb, passzolgatós, labdafelhozós játékot játszunk (már amikor éppen erre hajlandóak vagyunk), mint korábban. Másfelől több játékos is jobban a helyére került a csapatban, mint Kondásnál, különösen igaz ez pl. Dzsudzsákra. Úgy gondoltam ezen kívül, hogy legalább addig várni kell a véleményformálásra velük kapcsolatban, ameddig nincs lehetőségük kicsit a saját képükre formálni a csapatot, márpedig ez a lehetőség csak a válogatott-szünetben jött el. És bizony a szünet után a Soroksár elleni mérkőzésünk nem is nézett ki rosszul, még akkor sem, ha a végén számos lehetőséget elszórakoztunk.
És aztán jött a dorogi, majd most ez a meccs, és én a kettő közül nem is az előző vereségről, hanem most sokkal inkább erről a találkozóról szeretnék beszélni. Ilyet egyszerűen nem engedhet meg egy szakmai stáb a csapatának, főleg nem visszatérően. Ebbe a folyóba már többször beleléptünk, gondoljunk csak a Siófok elleni kínkeserves továbbjutásra a Magyar Kupában. Vezettünk, támadhattunk volna tovább, és mégsem ezt tettük, hanem ráültünk az eredményre, kényelmesen elfocizgattunk, és vártuk, hogy a szánkba repüljön a sült galamb. Ezt pedig egy bajnoki címre hajtó csapat soha, semmilyen körülmények között nem engedheti meg magának. Egy olyan csapat pedig pláne nem, amelyiknek az edzői arról beszélnek, hogy közönségcsalogató támadófocit akarnak játszani. Ez nem az. És még csak nem is eredményes.
Márpedig ezen a hozzáálláson a feljutásunk múlhat, de úgy tűnik, mintha ezt egyszerűen nem fognák fel sem a játékosaink, sem az edzőink, sem a klub vezetői. Még mindig nyugodtak vagyunk, nem izgulunk, az egyszerűen nem történhet meg, hogy ne jussunk fel. De. Megtörténhet. Nem biztos, hogy megtörténik, de jelen állás szerint ez nem rajtunk fog múlni. Most szerencsénk volt azzal, hogy a Gyirmót és a Pécs döntetlent játszott egymással, mert így egyik csapat sem jött fel jobban ránk. A bajnoki címet meg engedjük is el ilyen hozzáállással, szóval a Vasas győzelméről nem akarok túl sokat beszélni. Azt viszont ismét fontos elmondani, hogy ez így nem fog menni. Mert ezzel a hozzáállással semmit nem érdemlünk, és semmit nem is fogunk kapni.
És itt még egy gondolat erejéig térjünk ki Tőzsér szerepére is. Én eddig vele kapcsolatban azt képviseltem, hogy bármennyire rossz véleménnyel voltam róla és a hozzáállásáról, személyiségéről játékosként, attól még sportigazgatóként akár meg is állhatja a helyét, mivel olyan futballközegben szocializálódott, amely alkalmassá teheti erre a pozícióra, ha el tudta lesni annak idején a pozitívumokat. Azt sem gondolom, hogy nyáron ne hozta volna ki az átigazolási szezonból a körülményekhez képest közel a maximumot. Mostanra viszont kezd körvonalazódni, hogy kutyából nem lesz szalonna. Az az ember, akit a Fradi-tábor látványa mindennél jobban lenyűgöz, aki maga sem tette oda szinte soha igazán a pályán, és aki csapatkapitányként a másodosztályba vezette a csapatát, a klub élén sem fog tudni tisztább és korrektebb kommunikációt folytatni, ott sem lesz elkötelezettebb a Loki iránt, és a szép ígéretek valahol mindig félresiklanak majd. Volt kockázat Huszti kinevezésében, és a képlet előzetesen is eléggé egyértelműnek tűnt: ha beválik az új szakmai stáb, akkor azzal Tőzsér is bizonyítja rátermettségét, ha viszont nem lesz előrelépés, esetleg még a feljutás is veszélybe kerül, akkor sportigazgatónk talpára is útilaput kell kötni. Mivel mostanra lett volna lehetősége a szakmai stábnak, hogy saját képére formája a keretet és korrigálja a Kondás Elemér által hátrahagyott hibákat, ám ez mégsem történt meg, ezért kijelenthetjük, hogy ez az edzőváltás ilyen formában nem bizonyult jó döntésnek. Kinevezhették volna Kuttor Attilát, aki már bizonyított és van debreceni kötődése, mégsem tették. Kinevezhették volna Bogdanovicsot, aki ugyanakkora kockázatot jelentett volna, mint Husztiék, de az ő esetében a kudarcot is könnyebben elviselték volna a szurkolók. Mégsem így döntöttek. Remélem, hogy ezekről a döntésekről Tőzsérrel elbeszélgetnek majd szezon végén.
Egyébként meg nézzünk szembe ismét az igazsággal: tulajdonosváltás ide vagy oda, elmaradt az igazi megtisztulás a klub háza táján. Nagyrészt ugyanazok az arcok próbálják kivezetni a Lokit a válságból, akik tevékenyen kivették a részüket abból, hogy a debreceni klub ilyen mélyre jusson. Legyen szó akár játékosról, akár a szakmai stáb tagjáról, akár klubalkalmazottról. Ameddig pedig egy klub olyan hozzáállást tanúsít, mint most a Loki, addig az a közeg sajnos minden rosszat megérdemel, ami ennek a következménye. És így bizony nem csak a feljutás utáni bennmaradás tűnik elérhetetlenül távolinak, de szép lassan már a feljutás sem annyira egyértelmű… De még ha össze is jön: mennyiben köszönhetjük majd azt magunknak, és milyen jövőt jósolhatunk így a klubnak?
Szűk egy év telt el a kiesés óta. Ha számot vetünk, mi történt a Paks elleni meccs óta, és párhuzamot vonunk a mai és az akkori találkozó között, akkor kijelenthetjük: akkor egy, a találkozó végén elmaradt gól szembesített minket visszavonhatatlanul és végérvényesen az igazsággal, most pedig a hosszabbításban bekapott találat. Lehet, hogy ez még kevésbé visszavonhatatlan és drámai, mint ami akkor történt, de a mögötte felsejlő igazság éppen olyan rusnya, mint akkor volt. Sőt, talán még csúnyább. Akkor a megújulás reménye és esélye lebeghetett még a lelki szemeink előtt, most viszont éppen az elszalasztott esélyekbe és reménykedés hiábavalóságába kell szép lassan beletörődnünk. A kérdés már csak az, hogy az NB I-ben vagy az NB II-ben nem változik majd semmi.
Hajrá Loki!
Enderson
fotók // Kovács Péter/HAON
