Tükörsima vereséget szenvedtünk a Vidi elleni presztízsmeccsen, úgy, hogy egy percig sem volt esélyünk. Manapság már kevés az, ha egy csapat akar, pláne hogy ez az alap, és főleg egy jobb képességű csapat ellen ér ez viszonylag keveset. Ma kiütközött, hogy a futballtudásunk messze elmarad még ennél a szedett-vedett Vidinél is, és ezzel a kerettel jövőre sem lehetnek vérmesebb céljaink a bennmaradás kikínlódásánál.
Azt már a múlt hét óta tudtuk, hogy Deslandes eltiltása miatt fel lesz forgatva a védelmünk, és sajnos benne lógott a levegőben, hogy az eddig semmi érdemlegest nem mutató Nikolics kerül be helyére. Bár reménykedtünk benne, hogy Carrillo be meri majd tenni a fiatal Szujót, vagy kényszerből hátra vezényli Baráthot, és ebben az esetben egy másik fiatal, Bényei kerülhetne be a kezdőbe, sajnos egyik opció sem valósult meg. Szujó a keretbe sem került be, Baráth pedig betegség miatt hiányzott, így a középpályánk kulcsemberét is elvesztettük (egyébként raklapnyi hiányzónk volt már megint, az említett két játékoson kívül Soltész, Ugrai, Bárány, Poór, Kosicky, Charleston és Kundrák nem volt még bevethető különböző okok miatt). Hasonló a helyzet a tavaly őszihez, amikor éppen csak ki tudtunk állni a meccsekre a sok hiányzó miatt, és folyamatosan kényszermegoldásokat alkalmazva kellett tömködnünk a hiányposztokat, amikből aztán általában nem is sült ki semmi jó.
Ma tehát a szerencsében, illetve az ellenfél balfaszságában bízhattunk leginkább. Bár utóbbiban sajnos már kevésbé, mert a tavaszt pocsékul kezdő és zsinórban hét meccset vesztő fehérváriak az utóbbi hetekben már magukra találtak, és ez nem csak játékban, hanem eredményességben is megmutatkozott, ötmeccses veretlen szériával érkeztek Debrecenbe. Michael Boris ráncba szedte a brigádot és ezzel a háromvédős rendszerrel ki tudott alakítani egy hatékony csapatot, amely elöl és hátul is egyaránt képes minőségi játékot bemutatni. Ebből tartott ma nekünk bemutatót a Vidi az első félidőben. A két magasan előre tolt szárnyvédő, Heister és Nego, de főleg utóbbi várta folyamatosan a leshatárról kiugorva az indításokat, amik érkeztek is szép számmal. A védelmünket rendre megzavarták ezekkel az összjátékokkal, ami tekintettel arra, hogy kik alkották a hátsó alakzatunkat, nem is volt annyira meglepő. Ferenczi oldala ma is átjáróház volt, a szokásos két gólt ma is megkaptuk róla. De nem volt stabil ezúttal Kusnyír sem a túl oldalon, aki gyakorlatilag végig csetlett-botlott a mérkőzés során. És bár fostam előzetesen Marko Nikolics szerepeltetésétől, most még az ő balfaszkodása sem kellett a vereséghez. Átjáróház volt a védelmünk az első félidőben, és már akkor örülhettünk, hogy csak kettővel ment a Vidi, és nem mondjuk néggyel (volt egy Nikolics kapufa és lesgól is, ezeknél is centiken múlt az újabb Vidi találat).
Részemről a félidőben már elengedtem ezt a mérkőzést, és alighanem Carrillo is hasonlóan gondolkodott, amikor a 60. perchez közeledve két kulcsembert is lekapott a pályáról Dzsudzsák és Dorian személyében, gondolva a keddi mérkőzésre már (Sós lecserélését viszont nem értettem, ő nem nagyon volt játékban mostanság, legutóbb is jól szállt be a meccsbe és ma sem volt annyira rossz). A második félidő vállalhatóbbra sikerült, de első sorban ez sem a mi érdemünk volt, mert nem a mi játékunk javult fel drasztikusan, hanem egyszerűen a Vidi vett visszább a tempóból. Ebből a szempontból kicsit hasonlított ez a meccs az Újpest elleni 1-2-höz, ott akkor egy semmiből jött tizivel vissza tudtunk jönni a meccsbe, és kis szerencsével még ikszre is menthettük volna. Ma még egy kósza büntető kiharcolása sem volt benne a játékunkba. A támadójátékunk már 180 perce értékelhetetlen, bár Kisvárdán legalább az utolsó 20 percben két helyzetre futotta, most a Vidi ellen még ennyire sem. Sokatmondó, hogy a vendégek kapusának nem volt védeni valója a meccsen, a legveszélyesebb helyzeteink meg két távoli lövés volt a 90 perc során, egy Ferenczitől (ez volt a jobb), egy Pávkovicstól. És ennyi. A Vidi meg a kis minimálfocijával is vert még egyet nekünk a végén, hogy az eredményt tekintve is megalázó legyen a vereségünk. Részünkről ez nem volt több, mint gyömöszkölés és kínlódás, érdemi helyzetek nélkül.
Szóval kevés az, ha csak lelkesedést mutat a csapat, bár megmondom őszintén, én még ezt sem láttam mindenkinél a pályán. Az például sokatmondó volt, hogy a párharcaink nagy részét megint elvesztettük, senki nem mert emberesen beleállni egy párharcba, puhányok voltunk elöl is hátul is. Ilyen szempontból megdicsérném Baranyait, aki csereként beállva megmutatta, hogy hogy kell egy ütközésbe beleállni. Hasonlót vártam volna a többiektől is. Beszéltük ezt a hétközi podcast adásban is, hogy nehogy az legyen, hogy a szezon végére mindenki leereszt a biztos bennmaradás tudatában, és nem vesszük komolyan a hátralévő meccseket. Benne van, hogy akkor is bennmaradunk, ha már nem szerzünk pontot idén, de azért nem kellene kísérteni a sorsot. Az meg sokadszorra bizonyosodott be, hogy Carrillonak van egy jó game planje, de ha az ellenfél szerez vezetést, akkor végünk van. A kontrákra épülő biztonsági focinkkal nem tudunk hátrányból eredményesek lenni.
Mindezek után talán nem meglepő, hogy a meccs legjobbja szavazástól most eltekintünk. Nem volt arra méltó teljesítmény ezen a találkozón. Csak apró fellángolások voltak, ami lényegében az egész szezonunkat jellemzi. Mindig csak egy kis fellángolás, akkor, amikor a legjobban kell, aztán meg lötyögés. Én meg vagyok olyan hülye, hogy ezután is bízok a csapatban, és elmegyek kedden munkaidőben Mezőkövesdre. Mert a szurkoló már csak ilyen.
