Úgy léptünk pályára Felcsúton az év utolsó bajnokiján, hogy tudtuk, győzelem, valamint az eredmények szerencsés alakulása (amit utólag már igazolni tudunk) esetén még a hihetetlen negyedik helyen is telelhetünk – de vereség esetén is legrosszabb esetben is csak a hetedik helyig esünk vissza. Az előző két meccs jól sikerült, bizakodtunk – én személy szerint úgy vártam a találkozót, hogy biztosan nem fogunk kikapni – és a Felcsút ellen egyébként is néha borítani szoktuk a papírformát. Ez ma nem jött össze, pedig közel voltunk a bravúrponthoz.
A hét folyamán vezetőedzőnk több nyilatkozatban is felhívta arra az igazságtalanságra a figyelmet, hogy rajtunk kívül csak a Paks van még abban a cipőben, hogy hat nap alatt három mérkőzést kell játszania. Külső szemmel ez apróságnak tűnhet, de azért gondoljunk bele jobban: mi vasárnap-szerda-szombat ritmusban játszottuk a meccseket, miközben mai ellenfelünk szombat-kedd-szombat időpontokban lépett pályára. És bár a múlt hétvégi és a hétközi meccse között ugyanannyit pihenhetett, mint mi, a hétközi és a mostani forduló között már több idejük volt a regenerálódásra. Ez igen is számít, főleg ha adott egy olyan csapat, mint mi, ahol szűkebbnek mondható a meccskeret (= akikkel komolyan számol az edző). Ennek fényében nem volt meglepő, hogy számos változást láthattunk a kezdőben a Mezőkövesd elleni meccshez képest: Kusnyír helyén Bévárdi kezdett, a középpályára bekerült Baráth Varga helyett, a széleken Bódi és Sós kezdtek Kyziridis és Szécsi helyett, elöl pedig a sérült Bárány helyén Babunski volt ott az elejétől.
Az első fél óra pocsék volt, és emlékeztetett a korábbi években többször látott vergődő Lokira. Nem ízlett nekünk a hazai csapat kemény pressingje, és erre még rá is tettünk egy lapáttal azzal, hogy kvázi fel is kínáltuk nekik a letámadás lehetőségét. Értsd: ahelyett, hogy szorongatott helyzetben előreíveltük volna a labdát, és mélységi indításokkal próbálkoztunk volna, próbáltunk passzokkal építkezni. Ezeknek nagyrészt labdavesztés volt a vége, és még azelőtt elszórtuk a labdákat, hogy a félpályát átléptük volna. Ismét voltak necces szitukban elrontott passzok, amikből könnyen gólt kaphattunk volna. A kapunk előtt pedig sokszor pánikoltunk, és indokolatlanul vagdostuk ki a labdákat arra, amerre álltunk. Ezekből jöttek a szögletek, amik rohadt veszélyesek voltak, és talán a 25. perc környékén jártunk, amikor már a hatodik sarokrúgást végezhette el a hazai csapat… Ekkor már 1-0 volt az állás Batik fejesével, amit előtte egy Spandler kapufa is megelőzött, szintén szögletből.
A 30. perc után lehetett azt érezni, hogy visszább vett a tempóból a Felcsút, kevésbé támadtak már le, ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy domináltunk, vagy hogy egyáltalán helyzetekig jutottunk volna. Kaput eltalált lövésig is a 41. percig kellett várni (spoiler: nem is volt több ezt követően), mondjuk abból speciel gól is lett, nem is akármilyen: Dzsudzsák bizonyította ismét, hogy a lövőtechnikája mit sem kopott az évek alatt. A váratlanul jött egyenlítés után értelemszerűen inkább mi örülhettünk a félidei 1-1-es állásnak a szünetben. Bár mezőnyben kevés helyzetet alakított ki a hazai csapat, az összes pontrúgásuk életveszélyes volt, és legalább 3-4 necces szitut úsztunk meg a félidőben ezek közül.
A második félidő már kevésbé volt eseménydús, mint az első. A felcsútiak kevésbé pressingeltek, lapos, unalmas mezőnyjáték folyt, ellenfelünk is leginkább a mi hibáinkból élt, amiből sajnos elég sok akadt. A 63. percben változtattunk először, rögtön kettőt is, és ez döntőnek bizonyult. Bódit Szécsi váltotta (nem értettem, hogy miért nem Sós távozott), Baráth helyére pedig Varga érkezett. Utóbbi volt a kulcs. Varga Józsi ugyanis pocsékul szállt be a meccsbe, már rögtön az első percekben hajmeresztő eladott labdákat láttunk tőle, mintha két sebességi fokozattal le lett volna maradva mindenkitől gondolkodásban a pályán lévők közül. Érezhető volt, hogy ezen a meccsen az egy pont a maximum, ami benne lehet, egyszerűen nem éreztem azt a játékunkban, hogy akár csak találjunk még egy gólt a semmiből, akár pontrúgásból. Utóbbiból már csak azért sem, mert az egész meccsen egyetlen szögletet sem rúghattunk, és veszélyes helyről járó szabadrúgást sem sikerült kiharcolnunk (amikor pedig mégis sikerült volna, akkor néma maradt a spori sípja, lásd Bévárdi buktatása a tizenhatos vonala előtt). Pedig a Felcsút elég alattomosan játszott, sokatmondó, hogy több mint kétszer annyit szabálytalankodtak, mint mi, pedig általában az alárendelt szerepet játszó csapatra jellemző a több fault…
A 79. perces Sós – Kyziridis csere után még némileg bizakodtam, hogy esetleg be is találhatunk, de a 85. percben eszközölt Dzsudzsák – Neofytidis és Bévárdi – Lagator cserék egyértelműsítették: innentől az a célunk, hogy kihúzzuk 1-1-el a végéig. Erre meg is volt minden sanszunk, mert bár látszott, hogy a hazai csapat nem elégszik meg a döntetlennel, az átütőerő már hiányzott belőlük. Sajnos azonban a 89. percben ismét megajándékoztuk őket egy indokolatlan szöglettel (Varga volt ismét bizonytalan), és a szögletre a röviden berobbanó Batik másodszor is a kapunkba csúsztatott. Hidegzuhany, sokk. Aminek szerdán örülhettünk, amiatt most szomorkodhattunk. Persze mondhatjuk, hogy jobb ez így, mintha mindkét meccs döntetlenre végződött volna, de attól még fájó, hogy így kicsúszott az egy pont a kezünk közül.
Nem dúskáltunk a jó egyéni teljesítményekben, ezúttal is inkább a védőinket emelném ki. Dreskovic például parádés mentéseket mutatott be, de szerintem Romanchuk sem volt rossz, és végre a kapusunk is hozzá tudott tenni a meccshez pár nagy védéssel. Nálam közülük kerülne ki a meccs legjobbja, de ti döntötök.
Ezzel véget is ért az őszi szezon, eléggé korán. Kicsit a 2000-es évek közepét idézi, amikor november közepén már téli álomra vonult a magyar futball, és egészen márciusig kellett várni a folytatásra. Most azért ilyen hosszú szünet nem lesz, de az elmúlt évekhez képest szokatlan lesz ez a bő 2.5 hónapos pihenő. Ki tudja, lehet jól jön ez majd nekünk. Lesz idő kicsit összecsiszolódnia Blagojevicsnek a csapattal (remélhetőleg a pletyka szintjén felmerült távozása nem következik be). Mi pedig a folytatásban érkezünk majd a szokásos értékelésekkel: Power Rankings (sajnos egy rész kimaradt), félévértékelő LokiZóna, és még lehet lesznek valamiféle statisztikák is. A hosszú szünetben pedig eszmefuttatások, érdekességek várhatók majd, no meg persze a VB-t is követni fogjuk a Hamis Kilencesen.
