Három vereséggel a hátunk mögött, temérdek hiányzóval, felforgatott kezdőcsapattal, egy bivalyerős, jó formában lévő ellenféllel szembe nézve vártuk a vasárnap délutáni, Fradi elleni idegenbeli meccset. A felsorolt tényezők egyesével is épp elég hendikepet biztosítanak számunkra, de mindezek együttesen nem sok jót ígértek. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy nehogy beleszaladjunk mi is egy hatosba, mint az elmúlt hetekben jópár csapat tette azt a Fradi ellen. De hát nem is én lennék, ha ennek ellenére ne bíztam volna a csodában, és kísértem volna el a csapatot a Groupama Arénába. Jutalmam (és persze a csapaté) egy bravúros döntetlen lett!
Amikor megláttam a kezdőcsapatot éppen Budapest határánál autózva, akkor arra gondoltam, hogy ezt a meccset elengedtük. Merthogy két fiatalperces játékost is bedobtunk a kezdőbe, amit valamilyen szinten meg tudtam érteni: ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni ha már úgy sincs sok esélyünk a pontszerzésre, akkor legalább a fiatalperceket maxoljuk ki, amennyire csak tudjuk – az utóbbi hetekben nem éltünk ezzel a lehetőséggel, így van mit bepótolnunk. Ráadásul a védelem tengelyében vészmegoldásra volt szükség, és elsőre nem is tudtam összerakni, hogy ki lesz Romanchuk párja. Az első gondolatom az volt, hogy ezúttal is Loncar, akit majd Kusnyír helyettesít a középpályán, ő ugyebár annak idején játszott védekező középpályást is. Ez azonban hamar kiderült, hogy téves gondolat volt: Kusnyír volt a másik belső védő, ami elég merész húzásnak tűnt. Nem azért, mert ne lenne jó védő, hanem egyrészt a fizikai paraméterei miatt (177 centis belső védő, nyehh), másrészt így elpazaroljuk egy olyan poszton, ahol nem tudja az erényeit kamatoztatni.
Félelmeim 15 másodperc után beigazolódtak. Ennyi telt el ugyanis a kezdőrúgást követően, és már hátrányban is voltunk. A gólnál gyakorlatilag a komplett védelmünk hibázott, de a legnagyobbat egyértelműen Ferenczi, aki gyakorlatilag feladta a labdát Marquinhosnak, hogy csak át kelljen fejelnie Megyeri felett. Ilyen demoralizáló módon kezdeni senki ellen nem szerencsés, pláne a Fradi ellen nem. És amikor a 19. percben egy újabb nevetségesen összehozott találat után már kétgólos hátrányban voltunk, már olyan ostobaság is megfogalmazódott bennem, hogy jobb lett volna, ha ki sem állunk, mert akkor csak 0-3. Tény és való, hogy ez ekkor nagyon szarul festett, és benne lógott a levegőben a kivégzés lehetősége. Csakhogy a Fradi fél év alatt kétszer is elkövette ellenünk ugyanazt a hibát hazai pályán: a magabiztos kezdés és előny tudatában túlságosan megnyugodott, nem akart minket ténylegesen megtörni és visszaálltak. Betudhatjuk ezt most persze a csütörtöki EKL meccsüknek is, biztos sokat kivett az a meccs belőlük, de óriási hiba volt ez a részükről.
Persze ez önmagában nem garancia arra, hogy egy csapat visszajöjjön ellenük, kell ehhez egy jól játszó ellenfél is. Mi pedig 0-2 után elkezdtünk focizni, és elkezdtünk életjeleket mutatni, Dibusznak már a 37. percben nagyot kellett védenie. Aztán egyre-másra jöttek a helyzeteink, és amikor már úgy tűnt, hogy 2-0-ás eredménnyel ér véget a szünet (már én is kipostoltam a félidei állást az eredményjelzőt lefotózva, öreg hiba), akkor egy pontrúgást követő kavarodás végén Domingues középre fejelt labdáját Vajda vágta be a kapuba öt méterről. A szépítő találat visszahozta a hitet, és bár a félidő utolsó negyed órájában tényleg egész jók voltunk, azért az összképet tekintve igencsak meglepő volt, hogy bizony még van esélyünk a pontszerzésre a második félidőben.
Vélhetően ezt érezte a stáb is, és ezért nyúlt bele a szünetben a csapatba: lekapták Baranyait és Vajdát (ketten így lényegében egy teljes meccsnyi fiatalpercet gyűjtöttek egy félidő alatt, így ezt teljesítettük is), a beálló Bévárdi – Szécsi párossal pedig jeleztük, hogy szeretnénk visszajönni a meccsbe. Ez ugyanolyan hamar sikerülhetett volna, mint a Fradinak a meccs elején, de a 46. percben Loncar ziccert hibázott Dibusszal szemben. Az rögvest kiütközött, hogy nagyon harapósan jöttünk ki a második félidőre, magasan letámadtuk a hazaiakat, ami láthatóan nem ízlett a Fradi játékosoknak. Sok labdát szereztünk a térfelükön, és sokszor indítottunk veszélyes akciókat, olykor 3-3 elleni szituációkban, de az utolsó passzokat rendre elrontottuk. Kiemelném Ojediran játékát, aki egyrészt egy picit szerintem túlpörgött (most is benne lógott a piros lap a játékában, Loncarnak már az első félidőben nyugtatni kellett), viszont támadásban ma is nagyot játszott, rengeteg hosszú indítása volt, amik ígéretes akciót indítottak el.
Az ő gólpassza eredményezte az egyenlítésünket is a 64. percben, persze kellett hozzá Domingues egyéni alakítása is, aki pár csel és befelé tolás után lőtte ki a hazai kaput. Ekkor már eksztázisban tombolt a vendégszektor, és a következő percekben nem akartunk hinni a szemünknek: sorra jöttek a veszélyes támadások, és ekkor benne lógott a levegőben a fordításunk lehetősége is. Teljesen megfogta a Fradit a második gólunk, és ekkor bizony mi voltunk fölényben. A hajrára fordulva ez azért némileg alábbhagyott, és Stankovics is igyekezett cserékkel felrázni a csapatát. Az utolsó negyed órában már megint inkább a hazaiak voltak fölényben, Megyeri óriási védésekkel tartott életben minket, egy ízben pedig lesgólig is eljutott a hazai csapat. A nyomást végül kibírtuk, nemúgy a fiatal Lisztes, aki előbb egy műeséssel próbált jó pozícióból szabadrúgást kiharcolni (a vendégszektorból tisztán látszott, hogy senki nem ért hozzá, meg is lepődtem, hogy Farkas megadta neki a sárgát, mert először azt hittem, hogy bekajálta az esést), majd ezen megsértődve agyonrúgta Bévárdit a következő játékszituációban, így két perc alatt két sárgával mehetett is az öltözőbe.
Ez a lényegen már nem változtatott, maradt a 2-2. Alapjáraton ez bravúros a Fradi otthonában, pláne mínusz kettőről felállva, de hát milyen a szurkoló, bennem pici hiányérzet azért volt, hogy nem tudtuk megfordítani a meccset, mert a helyszínről átélve erre tényleg meg volt minden sanszunk a második félidő első 20-25 percében. De ne elégedetlenkedjünk, ez az 1 pont most felért egy győzelemmel, pláne a helyzetünkben. És ezért gondolom azt, hogy ez most több lehet, mint egy feltámadás. Az elmúlt hetek rossz eredményei, pechszériái után végre egy kis pozitív löket, közvetlenül a válogatott szünet előtt. Ennek sorsfordítónak kell lennie, és innentől meg kell indulni felfelé!
Ki volt a meccs legjobbja? Most sok jó egyéni teljesítményt láttunk, Megyei kiemelendő a második bekapott gól ellenére is, valamint ahogy említettem, nekem Ojediran játéka is nagyon tetszett. De szintén említsük meg Dominguest, hiszen gól + gólpasszal járult hozzá az eredményhez. Szavazzatok!
Jön tehát ismét egy kis pihenő, és nagyon kellett ez az egy pont, hogy ne négy zakóval zárjuk ezt az etapot. Nagy gond egyébként továbbra sincs, hiszen még így is hárommal több pontunk van, mint tavaly a bajnokság ugyanezen szakaszában, és már most ugyanannyi pontunk van, mint tavaly volt 11 forduló, tehát a bajnokság harmada után. A maradék két meccsen tehát már minden megszerzett pont felülteljesítés. Ez abból a szempontból jól hangzik, hogy az előző kiírásban a szezon második fele sikerült brutálisan jól, de különösen a harmadik etap: a második 11 meccses körben 18 pontot, a harmadikban 23-at (!) szereztünk. Utóbbit én óriási túlteljesítésnek tartom, így nem is várok el hasonlót idén. Viszont egy 18 pontos átlagot hoznunk kellene, ha a dobogó a cél. Ehhez értelemszerűen a maradék két meccset nyerni kéne (Vidi és Felcsút), de nincs tragédia, ha most kevesebb pontunk lesz, lehet majd még javítani.
