Kecskemétre látogattunk az NB I harmadik fordulójának nyitómeccsén. Mi egy magabiztos győri győzelemmel mutatkoztunk be a múlt héten, a KTE eddig rúgott gól nélkül állt két meccs után: otthon 0-0 a Vidivel, idegenben „csak” egygólos vereség a Fraditól. Látszik tehát ebből is, hogy masszív csapat idén is a Kecsó. Ennek ellenére a győzelem reményében léptünk pályára, végül be kellett érnünk az egy ponttal.
Először is azzal kezdeném, hogy egy újfajta összefoglaló-típust olvashattok tőlem. Bár szerkesztőtársaimtól, és elsősorban Csibutól nem áll távol ez a fajta cikkírás, én most először tesztelem élesben azt, hogy a meccsel párhuzamosan készül a beszámoló is, így ezúttal a friss élményeim alapján alkotok véleményt. Ez azért lesz kissé szokatlan tőlem, mert a legtöbb esetben azért szoktam egyet aludni a meccsre, visszanézem a helyzeteket, vitatott szituációkat. Ez utóbbira persze most is lesz lehetőségem, hiszen tv-n keresztül követem az összecsapást (ha már a péntek kora délutáni kezdés miatt esélyem sem volt odaérni Kecskemétre, pedig tervben volt, puszi MLSZ & MTVA). De ha már így alakult, akkor a mi meccsünkkel párhuzamosan zajló Magyarország – Horvátország vízilabda olimpiai elődöntőt is tudtam követni.
A kezdőt illetően csak egy poszton tévedtünk, Szűcs helyett ezúttal a betegségéből meggyógyuló Szuhodovszki kezdett, aki így volt csapata ellen bizonyíthatott. Így tehát bekerült a védelembe Dreskovic, Ojedirant pedig Lagator pótolta a középpályán; meglepő lett volna, ha a héten bejelentett Braga rögtön a kezdőben kapott volna helyet, ő egyelőre csak csere volt.
A KTE az első néhány percben agresszívan letámadott, amikből néhányszor meg is zavartak minket. Az első lehetőség a Kecskemét előtt adódott a 10. percben, de egy kapunk előtti kavarodás után szögletre pattant a labda, amit követően gyors egymásutánban négy sarokrúgást is elvégezhetett a hazai csapat, ezeket követően azért meleg pillanatokat éltünk át, a harmadik szögletből kis híján a kapunkban kötött ki a labda. Az eset végén Belényesi és Lagator fejeltek össze csúnyán. Az első negyed óra egyértelműen hazai fölénnyel telt el, szerencsére azért nagy helyzetei nem voltak a liláknak.
De a 20. percben váratlanul mi szereztünk vezetést! Domingues szerezte meg a labdát a bizonytalankodó Májertől, majd jó 25-ről jobbal kilőtte a jobb felsőt, óriási bombagól! Brandon pedig a múlt heti kissé szerencsés, ámde szép találata után ismét beköszön, megvolt ezzel a roppant fontos vezető találat, innentől pedig a mi szájunk íze szerint lehetett tovább folytatni az összecsapást. A következő tíz perc nem is hozott említésre méltó eseményt, eközben épp multitaskingot végrehajtva a meccsnézés – cikkírás kombó mellé még beemeltem a 19:30-tól kezdődő magyar – horvát vízilabda elődöntőt is (ami szerintem lényegében egy előrehozott döntő) a repertoárba.
A 36. percben egy debreceni lábon megpattant lapos lövés kötött ki kis híján a kapunkban, hiszen a pattogós löket a kapufáról pattant végül szögletre. A szögletet követően Pálinkás fejelhetett szabadon, szerencsére épp Megyeri kezéhez, így ezt is megúsztuk, de ezek újabb figyelmeztető jelek voltak, hogy nem dőlhetünk hátra. Emlékezhetünk a tavalyi kecskeméti meccsre, ahol szintén sokáig vezettünk, kontrolláltuk is a meccset, ám lezárni nem tudtuk, és a hazaiak a hajrában egyenlíteni tudtak. Az az elvesztegetett két pont pedig nagyon hiányzott a végelszámolásnál… A cél tehát az kellett hogy legyen, hogy egy második góllal megnyugtató előnyre tegyünk szert, hovatovább meg is törjük vele a kecskeméti csapatot.
Bár abban reménykedtem, hogy a gólunk után picit bátrabbak leszünk, és próbálunk higgadtan, okosan játszani, sajnos nem ez történt: kapkodtunk, pontatlanok voltunk, sok labdát szórtuk el a saját térfelünkön, szerencsénkre a Kecskemét támadói is nagyon pontatlanok voltunk a kapunk előtti 25-30 méteren. Minden esetre egyáltalán nem volt megnyugtató a játék képe, sokkal inkább volt ez a félidő ikszes, de csakúgy mint Győrben, ezúttal is egy Domingues-villanás törte meg a gólcsendet, szerencsére ezúttal is a mi javunkra. A félidő vége előtt még egy beívelést követően Dreskovic fejelt kis híján gólt, de nagyot védett Kersák.
Már épp elkönyveltem, és le is írtam, hogy a félidőre előnnyel vonulhattunk, amikor a hosszabbítás harmadik percének kezdetén Vágó egy lekészített labdát kapásból vert irgalmatlanul a kapunkba a felsőléc segítségével. Így aztán tényleg igazságosnak mondható döntetlen állással vonulhattak szünetre a csapatok.
A második félidő elején meglepő módon három cserét is láthattunk, ebből kettőt mi hajtottunk végre: az első félidőben láthatatlan Vajda helyett Szécsi, a besárguló, és szintén nem sokat mutató Szuhodovszki helyett pedig Szűcs folytatta – maradt tehát fiatalszabályosunk a pályán a cserék után is.
A második játékrész első helyzete is a liláké volt, egy megpattanó Nikitscher-lövés a felsőlécünkön csattant. Gólt viszont ismét mi lőttünk, megint kicsit előzmény nélkül! Egy nagyon szép és tudatos szögletkombináció végén született a második gólunk, Dzsudzsák középre kanyarítása a tizenegyes pont környékére érkezett félmagasan, amit Ferenczi visszamozogva kapásból vágott be a hazai kapuba. És mindezt hiába írom le, mert a VAR-ozást követően elveszik a gólt: Lagator és Belényesi kölcsönösen fogták egymás mezét, a hazai védő nagyot homorított, így Csonka Bence elvette a gólunkat… Nevetséges ítélet.
A 60. percben újabb VAR-ozás alakult számunkra kedvezőtlenül: Ferenczi csúnyán talpalta le a hazai játékos lábát, így az először felmutatott sárgát a játékvezető pirosra módosította – ezzel sajnos nehéz vitatkozni, de lélektanilag nagy gyomros ez, hogy 2-1-es vezetés helyett 1-1 és emberhátrány… Innentől én aláírnám az egy pontot is, de piszok nehéz utolsó fél óra vár ránk (és közben sajnos a pólóválogatott is 7-5-ös vesztésre áll a szünetben a horvátok ellen). Blagojevics rögtön reagált is, és Dzsudzsák helyett behozta az új igazolást, Bragát. Ezzel a cserével Lagator húzódott vissza a védelembe.
A 75. percben Bárány – Silue cserével frissítettünk – az elefántcsontparti támadó debütáló meccsén rögtön betalált, most is ebben bízhattunk; főleg, hogy Bárány előtt ma gyakorlatilag nem is adódott lehetőség. Ebben az időszakban értelemszerűen a hazai csapat birtokolta többet a labdát emberelőnyben, de nagyon zártan védekeztünk, és nem nagyon adtunk nekik területen a kapunk előterében. Mi pedig bízhattunk egy kontrában, vagy egy jó pontrúgásban, bár ez utóbbi Dzsudzsi hiányában már picit nehézkesebb volt.
Az utolsó negyed óra annyira unalmas mederben csordogált (mi nem tudtunk/akartunk támadni, a hazaiak meg csak erőlködtek), hogy fél szem helyett már inkább egésszel néztem a számunkra nem jól alakuló vízilabda meccset. Persze azért figyeltem a focipályán történő eseményeket is. A 90. percben használtuk ki az utolsó cserét, Shaghoyan váltotta a gólszerző Dominguest. Én már vártam a hármas sípszót, abszolút elfogadható volt az egy pont jelen körülmények között. A hosszabbítás hat perc volt, ennyit kellett már csak kibírni valahogy.
De a 94. percben majdnem megnyertük a meccset a semmiből! Shaghoyan középre tett labdáját Szécsi elől kanalazta el az egyik hazai játékos. A szöglet sem volt veszélytelen, de nem született sajnos gól. Majd nem tudtam eldönteni, hogy min bosszankodjak jobban: azon, hogy Silue elrontotta a három a kettő ellenében vezetett kontránkat egy gyatra passzal, vagy hogy a vízilabdások elbukták egy góllal az elődöntőt a horvátok ellen. Maradt az 1-1, reális eredmény, részünkről a kiállítás után nem is nagyon volt ebben több.
Ferenczi lehetett volna a meccs hőse, ehelyett negatív hős lett kis híján. Persze az elvett gólról nem ő tehetett, de a kiállításról sajnos igen. A gólszerző Domingues játéka mellett kiemelném mindkét belső védőnk teljesítményét, de kettejük közül is főképp Dreskovicét. Ha Hamzy mellett őt is elveszítjük most nyáron, az azért komoly érvágás lesz.
Folytatás egy hét múlva, végre már hazai pályán, a DVTK ellen. Remélhetőleg sikerül győzelemmel bemutatkozni a Nagyerdei Stadionban, és végre látjuk a piros mezt is!
