A DVTK ellen az év első hazai meccsén egygólos vereséget szenvedtünk, aminek két tanulsága van: lövés nélkül nem lesz gól; egyénileg pedig hiába növünk az ellenfél fölé, ha csapatként semmi sem működik, amit kitaláltunk. Fájó eredmény fájó összefoglalója következik.
Több mint hét ezer néző gyűlt össze a Nagyerdei Stadionban a DVSC-DVTK mérkőzésre. A kezdőcsapat összeállításakor négy problémát kellett megoldania Blagojevicsnek. 1) Ferenczit eltiltották, őt Pellumbival pótolta. 2) Bárány megsérült, a helyén Silue kezdett. 3) Vajda nem igazán játszott jól az első két mérkőzésen, a Szécsi/Senaga/Kocsis hármasból utóbbi kezdett helyette. 4) Ojediran távozása kérdéseket vetett fel a védekező középpályás posztról, de helyét nem Braga foglalta el, hanem Szuhodovszki, így lehetőséget adva egy Szuhodovszki-Szűcs-Dzsudzsák hármasnak.
Bár eleinte ez utóbbitól féltünk legjobban, de végül nem ez okozta vesztünket, hanem Pellumbi butaságsorozata. Hiába domináltunk ugyanis a mérkőzés első 25 percében, az ivószünet után ő is lemaradt a diósgyőri gólszerzőről, majd fellökte a neki sípszó után kötényt adó ellenfelét, hogy pár perccel később hasba is rúgjon valakit. Még ha kicsit túlzónak is érződik, hogy utóbbi miatt kiállították, óriási butaságot követett el, és nagyon nehéz helyzetbe hozta a csapatot.
A második félidőben mégis úgy érződött, mi vagyunk többen. A 75. percig a kapujához szögeztük a Diósgyőrt, volt elrontott gólhelyzete és kapufája is Siluenak (igaz, utóbbiból ellenfelünk is számolhatott egyet), számolatlanul passzoltuk körbe a vendégek tizenhatosát laposan és magasan egyaránt, de vagy rosszkor vagy egyáltalán nem lőttünk kapura, úgy pedig nehéz gólt szerezni. Az utolsó 15-20 perc fáradtan, nagyon furcsa taktikával és cserékkel (Silue-t kitettük szélre, hogy Dzsudzsák legyen a középcsatár…) zajlott le, de a miskolciak állták a sarat, maradt a 0-1.
Nagyon bosszantó és fájó ez a vereség, különösen, hogy Pellumbin kívül a játékosok egyénileg nagyon odatették magukat. A második félidőben olyan erőket mozgósítottak, amit nehéz lenne nem dicsérni. Egy pillanatig sem érződött, hogy kevesebben vagyunk a pályán. Szuhodovszki remek labdákat adott, ha Silue nem ügyetlenkedi el ezek egyikét, most egy gólpassz lenne a neve mellett. S ha már Silue, ezen kívül nem sok hibával játszott, kiválóan látta el feladatát, egy az egyben is többször megverve ellenfelét. Dreskovic tanárian védekezett, és Kocsis is mutatott szép dolgokat. Shaghoyan a becserélése után remek labdákat adott középre, kiosztott köténye igen emlékezetesre sikerült. A legjobbunk viszont szerintem Szűcs volt, rendkívüli technikával tartotta meg a labdákat, és bár voltak hibái, abszolút kimagaslott a csapatból. De mondjátok meg ti, kinek a játéka tetszett a legjobban.
Mindez a sok jó egyéni teljesítmény azonban semmire nem volt elég, mert amint ellenfelünk kapuja elé értünk, mindenki még egyet meg még egyet akart passzolni. Az a néhány távoli lövésünk nem volt pontos, a beadásainkra nem volt érkező, mintha a focitudásunk kimerülne a labdatartásban, passzokban, egy az egy elleni játékban, és ezzel meg is elégednénk, valaki meg majd csak lő gólt. De az a valaki ma nem létezett, így a Diósgyőr szurkolói örülhettek a győzelemnek, hiába a nagyon visszafogott játékuk. Hogy ez a vereség kire vagy mire fogható, egyáltalán kell-e bárkit okolni érte (bár Pellumbit biztosan nem fogják megdicsérni), eltaktikáztuk, rosszul igazoltunk, egyszeri vagy ismétlődő? Biztosan mindenkinek van rá válasza. Én még várok 1-2 fordulót a konklúzióhoz; nem mintha az Újpest otthonában könnyű dolgunk lenne majd, de a ZTE elleni hazain már nem fér bele az újabb fiaskó. Minden esetre nagyon remélem, tanulunk a fentiekből és elkezdünk végre a kapura is veszélyesen focizni. Mert a gólnál és a győzelemnél megnyugtatóbb dolog nem sok van. Ahhoz viszont ideje kapura lőni!
Hajrá, Loki!
Csibu
